„Az egyik frézszínű szeneskocsiban – húszan lehettünk – egy markáns arcú, barátságos mosolyú férfi magyaráz. Bricsesznadrágot visel, meg drapp viharkabátot. Barna, hullámos hajába bele-belekap a hegyi fuvallat. Karcsú, csillogó szemű, angol pipájában már elhamvadt a parázs. Csontos, nyugtalan, kissé izgága állkapocs, mosolygó szem, tanáros beszéd – így emlékszem”.

Ezzel kezdődik Andai Ferenc – történész, 1957-ben Kanadába emigrált – „Mint tanu szólni – Bori történet” című igen jól megírt, nagyon megrázó visszaemlékezése. Fél oldallal később:

„Szoros gyűrű formálódik a viharkabátos körül. Ott bámészkodom én is, nézem, ahogy pörgeti, dörzsölgeti ujjaival pipáját, miközben beszél fáradhatatlanul. Egy kis pufók, ötven körüli férfi megbök; suttogva mondja, érzem, tisztelet van a hangjában: – Ez Radnóti Miklós – Radnóti a költő.

Közel hatvan esztendő távlatából meakulpázom műveletlenségemért. Nevét akkor hallottam először, amikor Bor felé menet együtt szorongtunk a szeneskocsiban.”

Amikor a könyvesbódénál beleolvastam Andai Ferenc művébe, ezzel a részlettel azonnal szimpatikussá vált a szerző. Munkámból adódóan számtalan önéletírást, életút-interjút, visszaemlékezést olvasok, leginkább olyan emberekét, akiknek az eltagadott bűneit, titkait keresem.

Nagy többségük valamiféle Napistenként gondol magára, aki befolyásos elvtársként és káderként is leginkább csak „áldozat” volt a sötétségben, nem beszélve azokról a művelt, de műveltségükkel kérkedő szerzőkről, akik ezekben az írásaikban valójában olvasóikat és persze önmagukat próbálják lenyűgözni. 

Andai Ferenc műve nem ilyen. Letisztult. Maga a szerző csak mellékszereplő. Hiszen nagyon fiatalon lett munkaszolgálatos. És a költőóriás mellett szenvedve, illetve ezt a szenvedést, a halál felé utazást újra átélve, ez a mellékszereplői nézőpont kifejezetten erősíti a művet. 

Persze kegyetlen lassan haladok a könyvvel. Már hónapok óta megvan, de még mindig nem jutottam el Radnóti haláláig. Egészen mostanáig.

Kapaszkodtam, kapaszkodok a szép, költői pillanatokhoz.

„Junger József népszerű ember a lágerben: nyelveket beszélő polihisztor, vallásfilozófus, jogtudós. Talmudi bölcsességgel tesz igazságot a vitázó felek között, piszlicsáré panaszokat orvosol, nyugtatja az ingerülteket. Sárga csillagos pufajkabekecsben, maga faragta, göcsörtös bottal járkál a rabok között; buzdítja a csüggedőket, istápolja az elesetteket.

Már az első Heidenau tábori napoktól kezdve barátság szövődik Radnóti és Junger között, amely később meghitté mélyül. Vacsoraosztás után, takarodó előtt Miklós gyakran barakkunkban tartózkodik; felkúszik Junger priccsére, s onnan lógázza a lábát. Majd előkerül egy kis kockás szerb iskolai füzet – Avala –, s abból olvas fel nekünk a fülledt nyári alkonyatban:

»Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad 

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. 

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet 

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. 

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, 

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító 

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.«

Radnóti bori verseinek, a Hetedik eclogának első hallgatósága a mi ötös barakkunk. Miklós halkan, meleg hangon és hévvel olvassa költeményét.”

S később: „Délután az Á la recherche-et olvassa Miklós a barakkunkban. A bakancsosztás előtti napokban írta ezt a verset.” 

S közben arat a halál. „Miklós most közvetlenül mellettem ül, Háy Kari priccsén, a kockás pléden. Junger közöttünk kuporog. Miklós enyhén gesztikulálva, felolvas az Avalából:

[…] Virág voltam, gyökér lettem, 

súlyos, sötét föld felettem, 

sorsom elvégeztetett, 

fűrész sír fejem felett.”

„A kőbányai Deutsch Jóska, a gyulladásokkal, visszércsomókkal bajlódó fogolytársunk a latrinába szédül. A szégyenlős Mayer nem bírja magát türtőztetni, s hajnalban a latrinához oson, ki akarja önteni konzervdobozban tárolt éjszakai vízeletét. Mayert, szegény ügyefogyott Mayert elkapja az ügyeletes keretlegény; az utolsó cseppig megitatja vele a vesbeteg pisit.

A húszéves, szőke Mayer halottsápadtan áll a reggeli sorakozónál. Nem szól, nem sír, arca kifejezéstelen. A reggeli feketelöttyöt átnyújtja társának, kenyéradagját a háta mögötti muszosnak adja. Sem kenyér, sem mocskos feketelé nem megy le torkán. Harmadnapra Spitzer dr. az orvosi szoba priccsére fekteti. Mielőtt Budai Zoli húszperces esti kikötése véget ér, Mayer csendesen meghal.”

Fény és árnyék. Élniakarás és halál. S végül hosszú szenvedés után az Erőltetett menet „hazafele”.

„Marányi [Marányi Ede alezredes, a tábor kegyetlen parancsnoka] most – nem akarunk hinni fülünknek – olyan udvariasan szól hozzánk, mintha a tiszti kaszinóban társalogna vezérkari főnökével.

– Ötnapos út Pozarevacig; százötven kilométer. Erőltetett menet lesz. A Berlin láger indul, a Brünn majd később. A betegek is maradnak. Aki úgy érzi, hogy nem tud gyalogolni, az ne induljon útnak. Lemaradás nincs. Hadszíntéren vagyunk, ellenség ólálkódik körülöttünk. Aki nem bírja a napi harminc kilométeres menetelést, az inkább maradjon itt Borban, további intézkedésig. A lemaradókat agyonlőjük. 

[…] A meghatódott toprongyosok éljenzik a tömeggyilkost. »Hallottad? – ölelgetik egymást a foglyok. – Azt mondta, hazamegyünk! Haza…«”

„Búcsúzkodunk. Az elsőlépcsősök alig tudják palástolni örömüket; fogadkoznak; tüstént értesítik otthoni hozzátartozóinkat, hogy megvagyunk, élünk, és rövidesen mi is útra kelünk. Miklós hangulata azonban komor, barátai közül sokan maradnak: Háy Kari, Szalai Sándor a Röhn lágerből, a nőtlen fiatalok többsége, köztük én is.

Miklóssal sok-sok órát töltöttem vasárnap délutánonként a Mlava partján, az Érchegységben; ő verseit olvasta, én lelkesen meséltem, hogy én is írok, és tanár leszek. Ő mosolygott, lassan eregette a füstöt, és bólogatott.

Most itt állunk a vigasztalanul szemerkélő őszi esőben, a sármasszában, és próbálunk búcsúzkodni. Szalai Sanyi is odakullog hozzánk. Mindkettőnkkel ölelkezik Miklós. – Egy fél cipó még bujkál a szalmazsákom alatt – mondja Miklós – felezzétek majd meg, nekem induláskor újra osztanak.

[…] Miklós látja, hogy remegek. Úgy érzem, az egész napos esőzéstől minden porcikám reszket. Radnóti nyugtatgat, akár a gyóntatópap a halálraítéltet kivégzés előtt.

– Nem félek – mondom nyökögve. Igyekszem hőst játszani Radnóti előtt.

[…] Menetkészültség: másnap hajnalban, szeptember 17-én, vasárnap az első lépcső háromezer rabja, köztük a heidenausok, Junger Jóska, a költő Radnóti Miklós vagy száz felfegyverzett őrrel körülvéve, erőltetett menetben, talicskákkal, japánerekkel felpakolva elindult a göröngyös úton az Érchegység irányába, a pozarevaci állomás felé.

[…]

Távolodnak, egyre távolodnak… Ekkor láttam Miklóst utoljára.”