Volt egyszer egy Nagy Imre-kör. Fontos szerepet játszottak ebben a csoportban azok a kommunista propagandisták, akik utólag „újságírókként” kerültek be a történelem-könyvekbe.

A nevek ismertek: Vásárhelyi Miklós, Losonczy Géza, Gimes Miklós és Erdős Péter. Bár időről-időre született néhány cikk [például Lovas Istváné Vásárhelyi irományairól], esetleg tanulmány a Rákosi-diktatúra megteremtésében játszott szerepükről, azért jócskán akadhat hiányérzetünk. Ennek oka egyszerű: leginkább Vásárhelyi miatt – aki mind a félresiklott rendszerváltásban, mind a békés átmenetben kulcsszerepet játszott – sokáig támadhatatlanok voltak. Meg a kilencvenes években nem is igen volt hol megjelentetni. Hiszen az ezzel az értelmiségi körrel összenőtt kiadók, újságok, szerkesztőségek és történészek ellenérdekeltek voltak a feltárásban.

Írtam már cikket Vásárhelyi, Gimes, Déry Tibor író és mondjuk Faludy György dicstelen szerepéről, most Erdős Péter jórészt ismeretlen előtörténetét tárom fel. Nem lesz rövid írás, kávét, teát elő lehet készíteni.

Erdős Péter tréfái

Kezdjük egy vidám jelenettel, egy réges-régi klubnap felelevenítésével. Rendezte: a Gazdasági Rendészeti Ügyosztály. Fellépők: Ascher Oszkár [Ascher Tamás rendező apja] és Erdős Péter. 

„Klubnap a G. R. Ü.-n […] A gazdasági rendészeti ügyosztály március 6-án d. u. 6 órai kezdettel tartotta meg műsoros klubnapját. A műsort Ascher Oszkár szavalóművész és művésztársai szolgáltatták. A műsort Erdős Péter újságíró az ügyosztály életéből merített tréfáival fejezte be, utána a bajtársak jó hangulatban maradtak együtt”.

A rövidke tudósítás a Magyar Rendőrben jelent meg 1948. március 15-én. Sajnos azt nem jegyezték le, hogy Erdős milyen tréfákkal jelentkezett, de az „ügyosztály” kétségtelenül mozgalmas életet élt.

És ’48 tavaszán volt mit ünnepelni: sok-sok politikai ellenféllel leszámoltak.

Ha nem is munkás, de vasököl

Az elfelejtett GRÜ

A ma már jobbára ismeretlen GRÜ az ÁVÓ-hoz és a Katonapolitikai Osztályhoz hasonlóan kiemelten fontos szerepet játszott a diktatúra felépítésében, illetve vélt vagy valós „ellenségeinek” a kiiktatásában. 

„Az ún. gazdasági típusú perek mind időrendileg, mind természetüket tekintve is beillenek a Rákosi-korszak »nagy« koncepciós pereinek sorába. Fontosságuk ellenére mégis elhanyagolt témának számítanak a kommunizmussal foglalkozó gazdaságtörténeti irodalmunkban.[…] A Gazdasági Rendészeti Ügyosztály (a továbbiakban: GRÜ) működésével kapcsolatban kevés anyaggal rendelkezünk, mivel az ügyosztály vezetője, Villányi András 1950-es kivégzése után nagy részét megsemmisítették”.

Ez sem meglepő: ahogyan a Katpol vezetőjét, Pálffy Györgyöt, úgy Villányit is „kiiktatták”. Persze Péter Gábor ebben is komoly szerepet játszott. Nem szívelte a riválisokat. Így már a homályosság [részleges] okát is ismerjük. A fenti tanulmányból [Cseszka Éva: A Földművelődésügyi Minisztérium elleni 1948-as per: adalékok a Gazdasági Rendészeti Ügyosztály munkájához] világosan kiderült, hogy a GRÜ is a kommunisták „ökle” volt. „Az osztály vezetője dr. Villányi András rendőr ezredes volt. A politikai osztályokat a BM ÁVO létrehozásakor megszüntették, s a gazdasági rendészeti tevékenységet, szakosítva a bűnügyi osztály hatáskörébe utalták át. Rajk László 1947 augusztusában az ÁVO három – üzemi, ipari és gazdasági elhárítással foglalkozó – alosztályát Péter Gábor akarata ellenére Villányi felügyelete alá helyezte. 

A gazdasági rendőrség széles hatáskörrel és kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Szorosan és állandóan együttműködött a különböző állami, politikai és gazdasági szervekkel, szervezetekkel. A gazdasági rendőrség politikai-gazdasági funkcióját jelzi, hogy a kommunista vezetés a politikai mellett a gazdasági hatalom megszerzése után »külön ügyosztály«-jellegét meg is szüntette.”

Kommentár nélkül /Fotó: Képes Figyelő, 1947

Vásárhelyi és Erdős, a terror tollforgatói

Ehhez a GRÜ-hoz volt a cikkek szerint szabad bejárása Erdős Péternek, aki számtalan uszító, lejárató cikket írt a Szabadság nevű propaganda-lapnak a különböző koncepciós ügyek kapcsán, vagy azoknak farvízén vagy azokat megalapozva. Hogy milyen minőségben? Egyelőre nem találtam bizonyítékot, de a következő részlet azért elgondolkodtathat minket: „A gazdasági rendôrség nem fejlôdött különösebben nagy szervezetté, fennállása alatt végig egy központtal mûködött. Állománya 1945 decemberében 163 fô volt, 1947-ben pedig 234–295 ember között inga- dozott a létszáma. Legtöbb tisztviselôje nem régi detektív volt, hanem más foglalkozási ágakból került át.”

Erdős fenti „tréfás” fellépéséről és a bensőséges viszonyról eszünkbe juthat már említett „elvtársa”, Vásárhelyi, aki mai ismereteink szerint nem volt ÁVH-s, viszont tágabb értelemben, akár erkölcsi szempontból vagy a felelősségére gondolva nyugodtan ahhoz a társasághoz sorolhatjuk. Csak egy példa: egy autóban ment le Péter Gáborral [az ÁVH vezetőjével] és Kádár Jánossal [akkori belügyminiszterrel] Pócspetrire, hogy írásaival és hazugságaival vegyen részt a halálos ítélettel záruló ügy felépítésében. Nem beszélve a MAORT-ügyben játszott szerepéről [amiről majd egyszer írok még.] 

Vásárhelyi már fazonigazítás után, demokrataként / Forrás: Fortepan.hu, ad.: Szalay Zoltán

Célkeresztben: Pfeiffer Zoltán

Erdős a névvel jegyzett cikkeket tekintve eléggé termékeny volt mondjuk Vásárhelyihez képest [persze utóbbi fontosabb pozíciót töltött be Rákosiék mellett]. Írásom első részében csak néhány cikkét járom körül. Célpontban: a kommunista diktatúra politikai ellenfelei. Elsőként: Pfeiffer Zoltán. 

„3 PFEIFFER-LOVAG és ami mögöttük van” [Szabadság, 1947. 09. 11].

„Gyorsfényképet közöltünk kilenc pfeifferista képviselőről. Kiderült, hogy az újfasiszta párt a demokrácia esküdt ellenségeit juttatta mandátumhoz:

parasztnyúzók, imrédista »vitézeket«, összeesküvőket, lokállovagokat és hasonló alakjait a bűnügyi krónikának. A kilenc fasiszta Pfeifferék lapjában egy füst alatt védekezik, egyikükről sem igaz egy szó sem – mondják. Igen, egy szó sem igaz, ők nem fasiszták, csak éppen Imrédy és Szálasi hívei voltak, ők nem loptak, csak éppen elemeltek egy és mást, amikor lehetett. Vita helyett – hiszen nincs mit vitázni – újabb három arckép.”

[Vitára semmi szükségük nem volt Erdőséknek, hiszen kiderült volna, hogy szinte minden szavuk hazugság.]

Dr. HARAY BÉLA ORVOS – a budapesti lista tizenhatodik helyéről »futott be«. Méltó dísze pártjának. Kolozsvárott élt és alelnöke volt előbb a Magyar Élet Mozgalomnak, később a Magyar Megújulás Pártjának. Orvosi praxist egyáltalán nem folytatott és ma sem folytat.

Az orvosi pályához egész más kötelékek fűzik. A zsidóüldözések idején Nagybányán, Nagykárolyban és környékén végigjárta a zsidó orvosok rendelőit és nagyértékű felszereléseket, műszereket szedett össze. A felszabadulás után Budapesten folytatta sötét működését, az infláció alatt kizárólag feketézéssel foglalkozott. Erről a gazdasági rendőrség nyilvántartása tanúskodik.

Kiszolgálta Sulyokot [a diktatúra egyik legkeményebb ellenfeléről, Sulyok Dezsőről van szó]. Szavazati jogot nem kapott, de azután a fellebbezések során valahogyan rákerült a listára. A törvények értelmében éppúgy nem lehetett volna megválasztani, mint 

Benkő Andrást, aki ugyancsak vezetőségi tagja, titkára volt a Magyar Élet Pártjá­nak. Fasiszta múltja azonban még régebbre nyúlik vissza.

A Kisgazdapártból elsők között zárták ki. A kizárási indokok közt szerepelt többek között súlyos idegbetegsége is, tehát nemcsak mint volt fasisztát kellett volna kihagyni a névjegyzékből. 

Saját környezete gyűlöli legjobban. Kőbányán olyan »tekintélynek« örvend, hogy köszönését még saját papja, a református lelkész sem fogadja […]”.

[Egy kis kitérő: ezek a „legjobb” részek – a még cáfolásra is alkalmatlan, légből kapott állítások. Vagy képzeljük magunk elé Erdőst, ahogyan oknyomozó újságíróként a kőbányai református lelkészt kérdezgeti? Bevallom, ezt igen nehéz.]

Sajnos ezek a tönkretett emberek és politikusok „kihullottak a történelemből”. Alig-alig maradt róluk valami, Benkőről egy a kékcédulás választási csalásról készült tanulmány [ahol ő és párttársa egy telefonlehallgatás szerint a kommunisták trükkjeiről beszélgettek] lábjegyzetében ezt írták: „Benkő András (1899-1959) eredetileg kisgazdapárti országgyűlési képviselő volt, 1947. február 4- én kizárták a pártból.

A választásokon a Magyar Függetlenségi Párt képviselőjelöltjeként jutott a parlamentbe. Az MFP mandátumainak megsemmisítése után visszavonult a politikától.” 

Pfeiffer Zoltán a Magyar Nemzet cikkében

Pintér István folytatta a lejáratást

Benkő tehát 1959-ben meghalt, de a vele együtt lejáratott Haray Béla tovább élt, sportorvosként dolgozott, de később sem hagyta békén a rezsim [s úgy fest, maga is az úgy nevezett „izgágák” közé tartozhatott]. 1960-ban maga Pintér István, a Népszabadság hírhedt propagandistája [a kékfényes Szabó István melletti másik ismert „belügyes” firkász, Erdős és Vásárhelyi „méltó tanítványa”] írt róla egész oldalas cikket. A címe: „Amit nem tud eltakarni a »purifikátor« tógája”.

„Jó néhány rendőri, ügyészi, bírósági szervnek, jó néhány kerületi tanácsnak régi »ismerőse« dr. Haray Béla, a »bejelentő« – kezdte Pintér. –

Egy évtizede [tehát nagyjából az ellene indított koncepciós eljárás ideje óta] bombázza különböző emberekről szóló új és új bejelentésekkel, feljelentésekkel a hivatalokat, amelyek kénytelenek foglalkozni a bejelentésekkel. Vizsgálatot indítanak, s ezzel nyugtalanítanak tisztességes embereket, akik valahogy Haray útjába kerültek. S Haray számára ez elegendő, hogy fűhöz-fához futhasson, beadványok tömegét gyártsa, rágalmazzon és fröcsköljön, feketítsen és ferdítsen. 

Mindezt természetesen a purifikátor, a törvények tiszteletben tartásáért aggódó állampolgár mezében. Bejelentéseiről sorra derül ki, hogy személyi bosszú szülte azokat. Dr. Haray azonban ezért nem pirul, legfeljebb újabb vizsgálatot követel, most már azok ellen, akik az előző vizsgálat során őt, és nem az általa megtámadottakat marasztalták el. S így megy ez már egy évtized óta. De hát ki ez a dr. Haray?”

A folytatásban Pintér Erdősék korabeli propagandát idézve bemutatja a „fasiszta összeesküvő” történetét. Ennél most fontosabb, hogy az írásból kiderül: Haray Erdős megrendelt cikke után börtönbe került.

„Az események – mint ez közismert – azonban úgy alakultak, hogy a harayk nem az államtitkári és miniszteri székbe, hanem jól megérdemelt helyükre kerültek. Hősünknek, amikor tíz hónap után kiszabadult, első dolga volt, hogy ismét hófehértógájú purifikátornak adva ki magát, bejelentések és feljelentések egész sorozatával kellemetlenkedjék azoknak, akik a BTSI-ben [Budapesti Testnevelési és Sportorvosi Intézet] leleplezték. Még ma is folytatja rágalomhadjáratát. Azoknak, akiket dr. Haray célba vett rágalmaival, az elmúlt két évben mindössze 8 nyugodt hónapjuk volt, amíg Haray azt a börtönbüntetést töltötte, amelyet magzatelhajtásért mért rá a bíróság. Amikor innen szabadult, természetesen ismét folytatott mindent, ahol abbahagyta.”

Mit kellene ehhez hozzátennem? Pintér szerint akkor jöttek el a „nyugodt hónapok”, amikor szerencsétlen orvost ismét börtönbe küldték – ezúttal [ha hihetünk legalább ennyiben a cikknek] abortuszért.  

Elképzelhető, a fentiek sem győzik meg Harayt, hogy módszerei elavultak. Az eddig elmondottak azt bizonyítják, hogy még mindig hisz a rágalom hatalmában. […]

Rágalmaival akadályozza a munkát, veszélyezteti a nyugalmat, jó néhány ember békességét. Dr. Haray, a javíthatatlan intrikus úgy tartja, hogy a rágalom él. A rágalom azonban a jelen esetben a rágalmazót teszi lehetetlenné. Ez a múltból itt maradt figura idegen a mi társadalmunktól, még ha százszor a purifikátor mezében tetszeleg is. S van, kell eszköznek lennie rá, hogy az illetékes szervek megértessék vele az idők szavát.”

Legalább háromszor börtönbe került

Elképesztően sötét szöveg: a fizetett rágalmazó [Pintér] „rágalmazásért” támadta Harayt, akit [a belügy, a bíróság, egyáltalán az állam nevében] börtönnel fenyegetett. Egy ’72-es cikkből kiderült: [ismét] sikeresen. „A Budapesti XX. kerületi Bíróság dr. Karsai István tanácsa dr. Haray Bélát a társadalmi tulajdont folytatólagosan károsító csalás, valamint három rendbeli jogtalan előny elfogadása és három rendbeli közokirathamisítás bűntettében vétkesnek találta, s emiatt pénteken egy évi és hat hónapi fegyházbüntetésre ítélte. Egyben a Budapesti Társadalombiztosítási Főigazgatóságnak okozott kár megtérítésére kötelezte.”

Nem kell jogásznak lennünk ahhoz, hogy tudjuk, a kádári mutyivilágban ezeket az ügyeket gyakorlatilag bárkire rá lehetett húzni. Az orvost csak a cikkek alapján háromszor ítélték el. További sorsáról egyelőre nincs ismeretem. S most vissza Erdős Péter eredeti írásához, illetve annak [Haray és Benkő utáni] harmadik „célpontjához”: 

„ÉRDY SÁNDOR igazgatóról is. [Uszítania kell.] Pfeiffer képviselője és a Magyar Külkereskedelmi Rt. vezérigazgatója. A nagyfeketézők élcsoportjához tartozik, gazdasági kártékonysága legendás a stabilizáció és a forint ellenségei között […] A zugtőzsdén a »vegycsászár« nevet kapta, vegyiszer-manipulációi után.

Érdy egyik jellemző és híres »hőstette« volt, amikor saját kárára súlyosan keresztülhúzta a Tűzoltó szövetkezet romániai kompenzációs üzletét. Akkor mondta magáról: »Költséget és fáradtságot nem kímélek, ha egy szövetkezetnek árthatok«.” 

[Nyilván ezt mondta.]

„A csempészés és feketézést most összekapcsolta a politikaival, ő adta Pfeifferéknek azt a pénzt, amivel a hamis ajánlásokat vásárolták. [Írta a „kékcédulás” választásokról is ismert kommunisták elvtársa.] Azt remélte, hogy kifizetődő üzlet lesz. Így néznek ki ők. Ezek akarják a nép képviseletében a nép ellenségeit képviselni. 

Erdős Péter”.

Erdős Péter / Forrás: Librarius

Világos szöveg. A propagandista ünnepelhetett, két hónappal később [1947. november 16.] már a következő cikkel jelentkezett:  „Zsedényi és a két Vásáry lemond mandátumáról – »Önfeloszlatásról« tárgyalnak a pfeifferisták”. 

Ekkor történt, hogy a megmaradt képviselők inkább maguktól hátrébb álltak:

„A pfeiffer fasiszták tanácskozásainak délutánra meg volt az első eredménye: Zsedényi Béla, Bárkányi Ferenc, Erőss Gyula, Hódy György, Kemény Adél, Vásáry István, Vásáry József, Pásztor Tamás, Falcione Kálmán és Érdy Sándor elhatározták, hogy kilépnek a Pfeiffer pártból; elhatározásukat két levélbe foglalták; egyiket elküldték Nagy Imrének, a Ház elnökének, a másikat Miklós Bélának, a Pfeiffer-párt ilymódon egyedül maradt vezérének.”

Ő, azaz Dálnoki Miklós Béla sem sokáig „húzta” – hamarosan az 1944-es Ideiglenes Nemzeti Kormányt vezetőjét is megfosztották a mandátumától.

A családját zaklatták, a fiát kitelepítették, majd Recskre került. A politikus végül 1948 novemberig bírta a nyomást. Abban a hónapban elhunyt. Erdősék és Rákosiék ezt a feladatot is „kipipálhatták”.

Blaha Lujza tér, balról Balogh István, Dálnoki Miklós Béla és felesége, Rákosi Mátyás és Vas Zoltán. A felvétel “Az első szabad magyar könyv­nap” nyitónapján, 1945. július 12-én készült / Fotó: Fortepan.hu, ad.: Bojár Sándor

Abban az évben [1948] Érdy Sándort is újra elővették [s innen már láthatjuk, ez is rendszerszerű volt, nem eresztette őket a diktatúra]: 

„Ismét letartóztatták Érdy Sándor dollársikkasztás és forintkiajánlás miatt volt pfeiferista képviselőt. […]  Szombaton ismét elfogták Érdy Sándor volt Pfeiffer-párti képviselőt, a Magyar Külkereskedelmi rt. vezérigazgatóját, akit egy kisebb marónátron-panama miatt egy évre ítélt az uzsorabíróság, de szabadlábra helyezték.

Attól a perctől kezdve, hogy Érdy szabadon járt-kelt, egymás után érkeztek ellene a feljelentések a valutaügyészségre. Titkon, de annál gondosabban vizsgálták meg Érdy sűrű külföldi utazásainak pénzügyi mérlegét és a hatalmas hiányokat fedeztek fel.”

Látjuk: egymás után érkeztek a feljelentések. Akár Haray orvos esetében. Hogy hányat írtak maguk Erdősék? Hány létezett valójában? Valószínűleg sohasem tudjuk meg.

A megbélyegzés hatalma

Pfeiffer Zoltán üldözéséről és a Magyar Függetlenségi Párt szétveréséről már jóval a rendszerváltás után a Földesi Margit–Szerencsés Károly szerzőpáros írt megkerülhetetlen művet [A megbélyegzés hatalma]. Az erről a könyvről írt recenzióból [Heti Válasz] idézek: 

„Pfeiffer már a háború alatt, a »békepárti« korszakban is bizalmatlan volt a kommunisták valódi céljaival szemben, de a teljhatalmú és orosz vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság és a megszálló csapatok egyre nyíltabb támogatását élvező Rákosiék politikája minden bizonnyal eleinte őt is meglepte. 

Rákosi és az MKP alig leplezett célja volt a fiatal magyar köztársaság előkészítése arra, hogy mihamarabb betagolódhasson a szovjet birodalomba. Hazánkban 1945-ben a paraszti és a polgári értékeket is hitelesen képviselő, a választásokon győzni tudó kisgazdapártnak is köszönhetően – az új orosz érdekszférában talán egyedülálló módon –, a Moszkvában előre megírt és

a többi országban komolyabb akadályok nélkül végigvitt forgatókönyvet több ponton kénytelenek voltak módosítani. [Sokatmondó tény a magyar társadalommal, illetve annak történelmi tapasztalatokon alapuló vörös-ellenességével kapcsolatban.]

A hatalommegragadás szempontjából legfontosabb Belügyminisztériumot megszerzik ugyan, de az óriási és diplomáciai bonyodalmakat is okozó felháborodás hatására elállnak az igazi választási megmérettetéstől és a biztosnak hitt vereségtől való félelem miatt felállított »közös lista« bevezetésétől. 

Pfeiffer Zoltán a szociáldemokrata Ries István vezette igazságügyi tárca államtitkára lesz – főnökét az ötvenes években a börtönben brutálisan meggyilkolják. [Egészen pontosan 1950-ben, Pfeiffer egy hasonló eljárást került el.] Egyedül nem bír a kommunista apparátussal és a Rákosinak jelentő komisszárokkal, így a szintén államtitkárnak jelölt hírhedt Domokos Józseffel, a korábbi legfőbb ügyésszel, az 1956 utáni megtorlást levezénylő Legfelsőbb Bíróság későbbi elnökével sem. [Egyedül – ez is utalás arra, hogy Ries Pfeifferrel ellentétben jócskán kiszolgálta Rákosiékat.]

De a demokráciába vetett erős hitének, személyes bátorságának és igazságszeretetének köszönhető, hogy vizsgálat indulhatott, s a hazai és a külföldi közvélemény értesülhetett a borzalmas kegyetlenkedéseiről elhíresült, a kivétel nélkül kommunistapárt-tagok által elkövetett »gyömrői gyilkosságokról« vagy az antiszemita »kunmadarasi pogromról«. 

Közben – a szerzők véleménye szerint – Nagy Ferenc és Tildy Zoltán erősen vitatható, a kisgazdaérdekeket nem következetesen képviselő politizálásának következtében a kisgazdapártról »leszalámizzák« előbb 1946-ban Sulyok Dezsőt és csoportját, majd alig egy évre rá Pfeiffer Zoltánt és híveit. 

Az 1947-es »kék cédulás« választásokon Pfeiffer már az általa alapított Magyar Függetlenségi Párt listavezetőjeként indul, de hamarosan felfüggesztik mentelmi jogát, és pártját feloszlatják. Ez már a vég kezdete. Pfeiffer a letartóztatás és az elhurcolás helyett az emigrációt választja, és hazájától távol, haláláig, nagy tekintélyű munkatársa lesz az amerikai magyar nyelvű sajtónak.” 

Korabeli propaganda

Még időben menekült el

Látjuk, hogy igazságkeresése sodorta életveszélybe. Ő sem volt ostoba, sejtette, hogy mi következik, így végül 1947. november negyedikén elhagyta Magyarországot, november 13-án már Amerikába érkezve adott kemény nyilatkozatot. Ezután mondtak le a párt képviselői – sejthetjük, mi lett volna a másik forgatókönyv. 

Pár nappal később, november 20-án Erdős már a „jobboldali”, vagyis nem szalámizós vagy társutas szociáldemokratákat vette célba. Egészen pontosan az egyik legtekintélyesebb politikust: Peyer Károlyt. A módszer akkor és azóta is megszokott: ő is fasiszta lett.  

„Peyer jobboldali blokkot akart alakítani Pfeifferrel – Az államvédelmi szervek a külföldi zsoldban álló kémszervezet leleplezése során azt is megállapították, hogy dr. Pisky–Schmidt Frigyesnek, a hírszerző csoport egyik vezetőjének megbízói többek közt azt a feladatot adták, hogy Peyer Károlyt hozza össze Pfeiffer Zoltánnal és amikor ez megtörtént, tovább szorgalmazza a két szélsőjobboldali politikus együttműködését. 

A megbízók ezzel nyilvánvalóan azt akarták elérni, hogy az irányításuk alatt álló két titkos csoport munkáját a legális politikai életben is összekapcsolják. 

Négy vezér a Báthory-utcában 

Az első találkozás még Pisky »felügyelete« mellett folyt le, Pfeiffer Báthory-utcai lakásán. Pfeiffer Zoltán és a munkásáruló [mármint Peyer Károly, teszem hozzá] olyan jó barátságban váltak el a megbeszélés után, hogy Pisky biztos volt dolgában és abban, hogy nem lesz szükség további közreműködésre az együttműködés kialakításában. Valóban így lett. 

Ettől kezdve Peyer és Pfeiffer a választásokra való előkészület során minden lépésüket összehangolták és arra törekedtek, hogy a különböző kialakulóban lévő ellenzéki csoportokat minél nagyobb demokráciaellenes tömbbel fogják össze »saját vezetésük« alatt. 

Az előkészítő tárgyalások után, melyekben a két szélsőjobboldali politikus felosztotta egymás közt a szerepeket, néhány héttel a választások előtt megkezdték a »jobboldali tömb« – ahogyan Pisky nevezte – közvetlen kialakítását. Pfeiffer Báthori utcai lakásába meghívták Kovács Imrét és Vészy Mátyást. Peyer és Pfeiffer minden körülmények között ki akarták erőszakolni, hogy ennek a negyednek a vezetésével induljon a Polgári Demokrata Párt a választásokon és így próbálja magának megszerezni az összes szélsőjobboldali szavazatot. 

Peyer Károly /Forrás: Huszadikszazad.hu

Peyerék sem akarták megvárni a kirakatpert [és az esetleges kivégzést, agyonverést vagy bebörtönzést], így külföldre menekültek. „Távollétükben Peyer Károlyt 8 év fegyházra, Pisky-Schmidt Frigyest 10 évi kényszermunkára és Gábor Róbertet kötél általi halálra ítélte a Népbíróság” – írta lelkesen a Népszava [1949. február 17.]. 

Újabb „pipa”.

Mindig akadt új áldozat

Peyerék elmenekültek, de áldozatból nem volt hiány.

Jöttek a kisebb halak. Erdősék „elővették” Szalai Gyula „miniszteri titkárt”, akinek a lakásán „elrejtett katonai iratokat találtak”. Erdős cikke  szerint Szalai Kendi-Finály Istvánnal, egy közellátási osztályvezetővel „játszott össze”.

„Sópanamáztak”.

A „főbűnös” „a két tisztviselőtől szerzett jogtalan szállítási engedélyek segítségével külföldről és vidékről sót, lisztet és cukrot szállított Budapestre és feketén értékesítette. Juvet Imrét átadták az ügyészségnek […] Dr. Szalai Gyula a közellátásügy minisztériumban miniszteri titkár, ő volt a panamista aligazgató másik üzletbarátja.

Annakidején nem sikerült szerepét tisztázni, most azonban a szembesítések alatt megtört és beismerte, hogy ő is ruhát, lisztet és egyéb közszükségleti cikkeket kapott a szállítási engedélyekért.

A Vámház körút 8. szám alatti lakásán házkutatást tartottak a detektívek és rendkívül érdekes dolgokra bukkantak. […]

Az egyik szekrényben fasiszta könyvek és röpiratok lepték meg a nyomozókat, egy évfolyam Egyedül vagyunk gondosan összekötve, azonkívül pisztolytárak nagymennyiségű golyóval. […] Ez alkalommal ügyesen elrejtve katonai iratokat és négy üveg vegytintát találtak.

Szalai Gyula bevallotta, hogy a vegytinta és a katonai iratok a katonapolitikai osztály által régen körözött Tax Lászlótól származnak.

Erdős cikke

A pótnyomozás ezzel befejeződött. Ekkor új meglepetés érte a GR nyomozóit, akik szembesíteni akarták a két bűntársát Juvet Imrével. Kiderült ugyanis, hogy Juvet időközben megszökött az internálótáborból. A két főtisztviselőt őrizetbe vették és átadták az állam, ügyészségnek azzal a reménnyel, hogy most semmi nem kallódik el az ügyiratok közül.

Erdős”.

Fasiszták ismét, fasiszták mindenhol, csak a GR, azaz a GRÜ és Erdősék ébersége segített. Akik közben a saját zsebüket is szívesen megtömték. Ezzel folytatom majd.