Ma, kedden tartották a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Hankiss Ágnes Emlékkonferenciát. Tanítványok, barátok és kollégák beszéltek Ágnesről, illetve arról az életműről, amely korai halála ellenére is teljesnek tűnik. Ugyanakkor mégis dolgozhat bennünk a hiányérzet, hiszen – ahogyan Zelei Miklós írónál – könnyen elképzelhetjük a végül meg nem írt, ki nem adott könyveket. Néhány gondolatot szeretnék csak átadni.

Barátja és tanítványa, Lévai Anikó idézte Ágnessel kapcsolatban azt a régi haszid zsidó bölcsességet, amelyben a mester valami ilyesmit mondott az őt meghallgatónak: „Én elmondom azt, amit tudok. Te meghallod belőle azt, amire szükséged van.”

Ennél pontosabban nehéz lenne összefoglalni a kutatói, tanári, tanítói lét lényegét.

Azt is pontosan tudjuk, hogy az írói, szerzői létezésnek a halál sem vethet véget. Erre rímel az a kötet, amelyet az emlékkonferencián mutattak be. Ez Hankiss Ágnes doktori értekezése, amit a halála miatt már nem tudott megvédeni. De – ahogyan Őze Sándor, a Hankiss Ágnes Intézet vezetője mondta: most nem az oktatók, hanem az olvasók előtt történhet meg ez a védés. A címe: Állambiztonsági játszmák. Ez sokaknak ismerős lehet, ezzel a címmel jelent meg Ágnes nagyhatású munkafüzete, amelyet átdolgozott, továbbgondolt, kibővített. Már alig várom, hogy elolvashassam. A régi munkafüzet az, amely – a Továbbélő hálózatok mellett – engem is erre az útra terelt, amelyen azóta is járok.

Azt már Kiss Réka történész fejtette ki, hogy Hankiss Ágnes mindig a láthatatlant – is – kutatta, s ez az „áttetsző tartomány” a szocializmusra, a kommunizmusra vagy az állambiztonságra gondolva legalább olyan fontos volt mint a látható. S talán igazabb is.

És innen már elkalandozom. Hiszen a pókháló is jórészt láthatatlan volt – teszem én hozzá –, és az arc helyett is sokszor csak az álarcot láthattuk – nem véletlenül lett ez az intézet folyóiratának a címe.

Maga a kádári jólét – ami persze csak a többi közép-kelet-európai országhoz viszonyítva volt az – is csak egy ilyen álarc volt, olyan üvegpalota, amelyet kívülről talán csodált az ember, de jobban megvizsgálva már csak az üressége, az üveg hideg csillagosa dominált.

De ki mehetett egyáltalán közel hozzá? Már a szorgalmas, akár jelentgető, de még inkább a jelentéseket követelő pókokon kívül?

És melyik pók kért bocsánatot azért, mert minket, a hálóba ragadt legyeket üresre, üvegesre szívott? Hova tűnt az a sok vér, amellett, hogy ezzel festették vörösre azt az átkozott csillagot? Hová tűntek a megrontott lelkek, hová lettek az ellopott életek, a mérgezett létezések nyomai?

Mert magunknak hazudnánk azzal, ha elhinnénk, a huszadik századunk lezárult. Kádár hatalmasra nőtt feje itt lebeg felettünk, megsimogatja a jól viselkedők fejét, telepakolja éhes gyomrunkat télifagyival és krumplilevessel, hogy tele hassal nosztalgiázzunk egy sosem valós, álságos jólét irányába. És mire készteti ez a mindenkori politikát? Hogy ezeknek a régi reflexeknek is megfeleljen. Amellett, hogy megpróbálja lebontani a régi keretet, sokszor mégiscsak azon belül cselekszik. És a gépezet köszöni szépen az olajozást. 

A nálunk bölcsebb emberek szerint évtizedek kellenek még ahhoz, hogy megszabaduljunk Kádár örökségétől. Sokkal nehezebb lesz mint a sötét, taszító, lelketlen, pusztító Rákosi-diktatúrára nemet mondani. Sokkal összetettebb feladat lebontani azt a pókhálót, amellyel körbeszőttek, amely préseli a mellkasunkat, ahogyan a régi idők boszorkányai, akik még mindig nem engednek friss levegőt venni.

Hankiss Ágnes az elmúlt évtizedekben kitárt jónéhány ablakot. A posztkommunista nyertesek, az átmentés győztesei, a régi-új elit gyűlölte ezért, megijedtek a szellőtől. Lehetett volna ő is egy közülük. Mentegethette volna ő is a kommunizmust, a szocializmust, jól fizetett bégetőként beállhatott volna a nyájba. Ehelyett az ő szemszögükből fekete bárány lett. De tudjuk, hogy ebben a kifordított világban, ebben a hamis üvegépítményben sokszor a fekete bárányok voltak az igazak.

Nem bégetünk, hanem mesélünk, tanítunk, kutatunk, tévedünk, és néha üvöltünk. Mintha Ézsaiás próféta is feltűnne a következő sorok mögött: „Én elmondom azt, amit tudok. Te meghallod belőle azt, amire szükséged van.”

Ez az útravalónk a tarisznyában, ha már Aczélék még a hamuba sült pogácsát is kilopták belőle.