Mindig ugyanaz a dal szólt a nappaliban. Az a szomorú melódia. Kint állt az erkélyen. Egyszerűen felmászott a korlátra, és leugrott. Azt hihette, meghalt, pedig csak elájult. Ájultan vitte be a mentő a MÁV-kórházba. „Mozdulni nem tudott, egyvalamire volt csak képes, és azt meg is tette. Megfojtotta magát azzal a dróttal, amellyel az ellensúlyt erősítették a gipszére.”

Ezt olvasva a szerző még ma is keresi a szavakat.

„Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után” – mondta Presser Gábor, aki egy ideig ugyanabban a házban lakott.

Ugyanott, ahol Seress Rezső. Micsoda játéka a sorsnak, nem igaz?

„Utolsó vasárnap
kedvesem gyere el,
pap is lesz, koporsó,
ravatal, gyászlepel.
Akkor miránk vár,
virág és koporsó.
Virágos fák alatt
utam az utolsó.
Nyitva lesz szemem, hogy
mégegyszer lássalak.
Ne félj a szememtől,
holtan is áldalak”.

Ki ismeri a dalszerzés titkait? Most, írás közben Balogh Kálmán és Lukács Miklós előadásában hallgatom. Cimbalmon. Zseniálisak.

Eljátszotta ezt a „balladát” már számtalan magyar előadó, s persze világhírű művészek (Billie Holiday, Frank Sinatra) sora. Vajon ismerték a zeneszerző sorsát?
Hatvannyolcban végzett magával. Hatvankilenc évesen.

„»Furcsa, szinte archetípusos magyar élet az övé« – mondja Müller Péter író, aki színdarabot írt Seressről »Szomorú vasárnap« címmel. Zseniális ember volt, mégsem vitte semmire. Pedig talán vihette volna.”

Furcsa, szinte archetípusos szöveg ez. Amúgy nem is igaz. Estig sorolhatnánk azokat a művészeket és zenészeket, akik végül a halált választják. Vagy – mint Jim, Jimi, Janis esetében – a halál választja ki őket. „Zseniális ember volt, mégsem vitte semmire” – a másik megjegyzés is hamis. Azzal az egy dallal meghódította a világot. Azért írt róla könyvet Müller Péter is. Később érteni fogjuk az idézet hátterét, miért is »sajnálta le« ennyire Seress Rezsőt.

A kezdet.

„Spitzerről magyarosított Seressre, kamaszként egy vándorcirkusszal megszökött, miután egy plakáton meglátta Rökk Hédit, az ismert légtornásznőt, később színinövendék volt, és kilenc évig dolgozott a vurstliban.”

Témám, témánk: a gyökértelenség. Természetesen nem a korszakban bevett és természetes névmagyarosításra gondolok, hanem a kamaszkori szökésre. A döntés nyilván a szabadságról, a szabadságvágyról szólt.

„Ekkor kezdett el dalokat írni, két ujjal pötyögve a dallamot, mivel zongorázni soha nem tudott igazán. Aztán 1925-ben lejegyezte a Még egy éjszakát, amelynek kottáiból hamarosan tizenhatezer példány fogyott el. Valamire ráérzett, vagy valamit nagyon tudott, mert ezután szinte mindegyik szerzeménye sikeres lett.

Ő szerezte a Gyere, Bodri kutyámat, a Szeressük egymást, gyerekeket, bár egyik sem vált olyan híressé, mint a Szomorú vasárnap. Ez a dal valóságos öngyilkossági hullámot idézett elő azt követően, hogy egy bizonyos Kis Eszter lúgkövet ivott, és a holtteste mellett megtalálták a Szomorú vasárnap kottáját.”

Újra az eszembe ötlik: miért is nem vitte semmire?

„»Kínában különösen nagy sikere volt a dalomnak« – mondja a zeneszerző. Csorba Klári énekművésznő egy estélyen elénekelte a »Jumen-si-li-manko«-t (ez a dal kínai címe), és a hangverseny után Csang-Kai-Sek tábornok elkérte a kottát az énekművésznőtől. Csorba Klári mesélte nekem azt is, hogy amikor a liften szállodai szobájába igyekezett, a liftes boy is ezt a dalt dúdolta. A sanghaji és pekingi rádió állandóan műsoron tartotta az öngyilkosok nótáját.

»– A külföldi kiadók hogyan viselkednek?
– Nagyon szépen! Hatalmas reklámot csapnak nekem, jól fizetnek, és egymásután veszik meg régebbi szerzeményeimet: »Engem még nem szeretett senki«. »Szeressük egymást gyerekek«, »Hiába van palotád Budán« stb. slágereket, az új szerzeményeimet most először külföldön helyezem el.

[…] Amerikai filmesek megbízásából rövidesen megkezdik a Hunniában a »Szomorú vasárnap« című film forgatását, és a filmmel együtt az amerikai gyár meghívására az Újvilágba utazom.«

[…] Seress siet a korcsmába, ahol zongorázik. Együtt indulunk el, és amikor belépünk a korcsmába, már telt ház várja Seresst. A közönség harsányan megéljenzi a szerzőt, aki fensőbbséges mosollyal fogadja az ovációt. Azután leül a zongorához, játszik és énekel, egyszerű technikával és rekedtes hangon.

Szomorú vasárnap … A közönség körülrajongja, bókol neki, ő ennek a füstös korcsmának a kiskirálya. Talán egy lélek sem fog idejárni, ha ő elmegy Amerikába.”
Nem ment Amerikába. Ötvenhatban sem. Pedig megjárta a Poklot ő is.

„Jóval a hatnapos háború előtt meglátogatott Kálmán barátom, Seress Rezső budapesti zeneszerző és dalénekes fivére. Kálmánnal együtt indultunk deportációs utunkra, a hosszú és szenvedésekkel teli bizonytalanságba. Végül is a nagy orosz nyomásra, Mauthausenben kötöttünk ki, ezután Günskirchen következett, ahová egyformán pehelysúlyban érkeztünk. Itt találkoztunk Seress Rezsővel, aki egyik dalával, melynek címe »Szomorú vasárnap« volt, világhíres lett.

Günskirchenben szabadítottak fel az amerikaiak és a tábort a hörschingi reptérre irányították. Itt kaptunk kórházi ápolást és felerősítő kosztot. Az amerikaiak hamarosan megtudták, hogy vannak közöttünk művészek és Seress Rezsőt kérték fel egy műsoros délután rendezésére. A szabadtéri előadásnak frenetikus sikere volt. Engel Iván világhírű zongoraművész után Seress Rezső következett és a hallgatóság hatalmas tapssal követelte a »Szomorú vasárnap«-ot.

Mindenki figyelemmel hallgatta a lágy dallamot, a megindító szöveget. Után kitört az elismerő tapsvihar.”

A világhírű dalt az újságíróként dolgozó Jávor László írta. Ő még a második világháború kitörése előtt Franciaországba költözött. Ott kereste fel a nyolcvanas években a Kádár-diktatúra egyik megbízható újságírója, Bernáth László. A rendszerváltoztatás után a Radnóti Miklós antirasszista díjjal és a posztkommunista MÚOSZ Aranytollával is kitüntetett Bernáth az átlag-magyarhoz képest természetesen aranyéletet élhetett. Mellékszereplője ő is a Besúgók – A sajtó megszállása I. című könyvemnek.

Ki tudja, milyen feladatot végzett még ott Bernáth elvtárs – a rezsim ritkán engedett ki bárkit ingyen, feladat nélkül. Főleg nem egy újságírót vagy tévést.

„Az a két évvel ezelőtti vasárnap egyáltalán nem volt szomorú, amikor először találkozhattam Jávor Lászlóval, e versszöveg írójával. A telefonszámot bizalmasan kellett kezelnem, s Nizzába se mehettem a lakására, inkább ő maga jött el Cannes-ba néhány órára. Akkoriban folyt a per idehaza a Szomorú vasárnap hazai jogi képviselője és Müller Péter drámaíró között. Jávor úr Cannes-ban nem szívesen beszélt a perről. Az egész Szomorú vasárnap ügyről nehezen lehetett kihúzni belőle valamit is.”

Szóval: a per. Az egyik szereplő a fent említett Müller Péter.

„Nagy feltűnést keltett ügyben hirdettek ítéletet Budapesten. Múlt évben Müller Péter Szomorú vasárnap címen színdarabot és könyvet írt. A szerző szerepelteti Jávor Lászlót, a világhírűvé lett dal költőjét, aki 1938 óta Franciaországban él és nemzetközileg ismert festőművész. Azt állította, hogy Jávor a reklám érdekében a dal kottáit az öngyilkosok mellé tette.

A többi között azt is írta a szerző, hogy Seress Rezső, a zeneszerző nem kapta meg az őt illető jogdíjakat. Jávor pert indított Müller ellen, aki szerinte valótlanságokat írt róla és becsületében súlyosan megtámadta. A Pesti Központi Kerületi Bíróság most ítéletet hirdetett a perben. Megállapította, hogy Müller Péter, a Vidám Színpad és a könyv kiadója megsértette Jávort azzal, hogy jogsértő kijelentés szerepel a darabban, valamint a könyvben. Kötelezte a szerzőt, a színházat és a kiadót, hogy hagyják ki azt a sérelmezett megállapítást, amely szerint Jávor kottákat rakott az öngyilkosokra.

Kötelezte a bíróság Müller Pétert: adjon Jávor Lászlónak olyan nyilatkozatot, amely tartalmazza, hogy a színdarabban és a könyvben szereplő jogsértő állításáért elnézést kér.

Az ítélet megállapítja, hogy az író nem járt el körültekintően, amikor egyoldalú információk alapján úgy tünteti fel Seress Rezső zeneszerzőt, mint aki nem kapta meg a jogdíjakból az őt megillető részt.

Kalmár Pál, az ismert dalénekes tanúvallomásában elmondta: valótlan, hogy Seress Rezső nyomorgott. Ismert, népszerű zeneszerző volt, aki jómódban élt.

Több millió dolláros jogdíjakról esik szó a színdarabon és a könyvben. Ez nem felel meg a tényeknek. A Szerzői Jogvédő Hivatal annak idején megkapta a befagyasztott szerzői jogdíjakat és kifizette az érdekelt íróknak, költőknek, zeneszerzőknek, tehát Seress Rezsőnek is. A sértett jogi képviselője kétségbe vonta a színház által becsatolt súgópéldány hitelességét.

Eszerint Jávor 1938 táján azt mondta volna, hogy »Amerika befagyasztotta a magyar jogdíjakat. Ez lehetetlen, mert köztudott, hogy Magyarország 1941-ben üzent hadat az Egyesült Államoknak.

De ezzel az ítélettel még nem ért véget a Szomorú vasárnap utójátéka. Jávor azt is sérelmezte, hogy a zenés játék és könyv engedély nélkül viseli a Szomorú vasárnap címet. »Ez védett cím és csak engem illet — állítja Jávor — mert »Szomorú vasárnap« címen regényem jelent, meg.«

Ezért jogbitorlás miatt külön pert indított Müller Péter ellen, aki a tárgyaláson elismerte, hogy a címbitorlást elkövette. A bíróság ezügyben a közeljövőben hirdet ítéletet.”

Érdekes ügy. S megérthetjük Jávor tiltakozását – a szövegben és a darabban a cikk szerint az szerepelt, hogy „a reklám érdekében a dal kottáit az öngyilkosok mellé tette.”

A fenti írás az emigráns sajtóban jelent meg. Szabadon. A következő meg itthon. Tudósítás.

„Szomorú vasárnap címen mutatták be a múlt évben Müller Péter zenés játékát, amely könyvalakban is megjelent. A szerző úgy tudta, hogy Jávor László, a világhírűvé vált dal szövegírója már nem él. Jelentkezett a halottnak vélt költő, aki megtudta, hogy személy szerint is szerepel a darabban, és mint írta: »gyalázatos hazugságokat« állítanak róla. Például azt, hogy Jávor a Szomorú vasárnap kottáját tűzte az öngyilkosok holtteste mellé a nagyobb reklám érdekében. A többi között azzal gyanúsítja Müller, hogy a Seress Rezső zeneszerzőt illető jogdíjakat felvette.
[…] A Budapesti Kerületi Bíróság most hozott ítéletet az első ügyben. Megalapította, hogy Müller, a színház és a könyvkiadó jogsértést követett el azzal az állítással, hogy Jávor holttestekre tűzte a dal kottáját. Az ítélet szerint az író nem járt el kellő gondossággal, amikor a szerzői jogdíjakról a tényeknek meg nem felelő adatokat közölt.

A bíróság arra kötelezte Müller Pétert, az írót, hogy a jogsértés miatt elnézést kérjen a Franciaországban élő Jávor Lászlótól. A címbitorlási per még folyik. Müller Péter elismerte, hogy Jávor engedélye nélkül használta a Szomorú vasárnap címet. Ebben az ügyben a következő tárgyaláson hirdet ítéletet a bíróság.”

Érdekes az összességében korrekt, tárgyilagos cikk egyik megjegyzése: Müller úgy tudta, hogy Jávor már nem él. De élt – így tiltakozhatott a történet átírása ellen.
Hogyan született meg a Szomorú vasárnap – mármint a dal – szövege?

„Mindent megírt – még 1937-ben – egy regényben, nincs mit hozzátenni. Szerelmes volt egy lányba, aki Olaszországba szerződött. Merthogy táncosnő volt a foglalkozása. Itt maradt Pesten a nótaszövegeket is szerző újságíró. Bánatában írt egy verset, s mert alkalmasnak találta, zenét szereztetett hozzá. Előbb egy cigányprímáshoz fordult, de ez a szokatlan szöveg miatt nem vállalta. Seres Rezső aztán megcsinálta a zenét. Akkor meg kiadó nem akadt. Micsoda szöveg az, hogy »Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak«? Egy nóta, amiben a hullának nyitva van a szemet?

A Csárdás névre hallgató egyszemélyes kiadóvállalat végül megvette a jogot, a Rádió is lejátszotta. Aztán egy öngyilkos mellett ott találták a dal kottáját. Majd hamarosan hat másik mellett is. Így lett a Szomorú vasárnap az öngyilkosok indulója. Világsiker.

Jávor László kiment egy jótékonysági koncertre Párizsba, s mert az orrán érezte a háború előszelét, ami nem sok jót ígért számára idehaza – kint maradt. És festeni tanult. Festőművész lett. Meg a francia ellenállási mozgalom igazolt tagja.”
Szerzőtársa, Seress Rezső itthon maradt, hogy végül – sokkal-sokkal később – a halált válassza. Miért? Mintha maga választotta volna ezt a magányos életet. Vagy volt valami a háttérben?

„Ha nem otthon volt, a Kispipában zongorázott. Itt keresték fel azok a hírességek, akik Budapesten megfordultak, Otto Klemperertől Reza Pahlaviig, Benjamino Giglitől Luchino Viscontiig. Ötvenhatban nyitva voltak a határok, Seress mégsem akart külföldre menni. Mindenki mehet most, a hentes, a pincér, csak a költő nem mehet, mondja Jani pincérnek Müller Péter színművében. Egy zongora mögé bújik az igazi sorsa elől, emlegette viszont sokszor a felesége, Helénke. Lehet, hogy ez az igazi magyarázat.”

Nem tudjuk. Seress Rezső nem költő volt, hanem egy világhírű dal szerzője. Talán csak a hangszere tudná elmondani az igazat.

„Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.”

„A zongora, melyen egykor Seress Rezső játszott, még mindig ugyanabban a házban áll, mint egykor, ugyanazon az emeleten, de már nem ugyanabban a lakásban, ahonnan a zeneszerző levetette magát az utcára. A zongora fekete fedelén karcolások látszanak, és ahogy végigsimít rajta Batári László, poros lesz tőle az ujja. – Még ki kell ezt is porszívózni – mondja, és leüt egy billentyűt. A hang hamis, és ezt Batári fejcsóválva nyugtázza, pedig nem is zenész: édességet szállít egy furgonnal, csokoládét, cukorkát, vagy amit éppen kell. Most viszont övé ez a zongora, a Seress Rezső zongorája, mert tavaly meghalt a nagybátyja, Séday László, aki huszonhárom éve megvásárolta azt. Séday sem volt zenész, pincérként dolgozott évtizedeken át, így megfordult a Kispipában is, ami mindjárt érthetőbbé teszi a vásárlást.”

„Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.”

A Kispipa pár éve újranyitott. Vajon játsszák még a Szomorú vasárnapot?

Források:
Népszabadság, 2005. április 6.
Film Színház Muzsika, 1984/52. szám.
Uj Kelet, 1968. január 19.
Képes 7, 1986/13. szám.
Chicago és Környéke, 1984/ 52. szám.
Délmagyarország, 1984. július 14.
Fotó: Féner Tamás, forrás: Film Színház Muzsika