Már a Drábik Jánosról írt, szerintem meglehetősen objektív cikkem után is kaptam hideget-meleget, ez benne van, erről szól ez a szakma. Elképzelhető, hogy ennek is lesz hasonló hatása, bár – Drábik pályafutásával ellentétben – Szaniszló Ferenc többször is beszélt arról, honnan indult. Alapesetben nem is lenne miért titkolnia: az MGIMO-n tanult. Az, hogy ezután már fiatalon meglehetősen bizalmi munkában dolgozott – ne legyünk Bolgár Györgyök, a moszkvai [vagy angliai, mint Bolgár esetében] tudósítás akkoriban nem „jött csak úgy magától”, nem úgy működött a rendszer –, semmit sem vesz abból a hasznos, maradandó munkából, amelyet később mondjuk a Panorámánál végzett. Számtalan fontos és bátor anyagot készített, olyan helyeken dolgozva haditudósítóként, amelyet nem sokan vállalnánk fel. De ez a bejegyzés a kezdetről szól. 

–––

Valamikor idén megvettem egy „300 forintos könyves bódénál” a Magyar Hírlap által kiadott Sztálin című könyvet. ’88-ban jelent meg, már akkor lapozgattam, ma újra megnéztem, mert gondoltam, idézek abból a regényből, amelyet Szolzsenyicin írt Sztálinról. Aztán leragadtam a kiadásnál.

A könyvet a PRESS-ART Nyomdaipari, Reklám és Műtárgykereskedelem Kft. adta ki. Műtárgy-kereskedelem – már érdekesen hangzik. Felelős kiadó: Siklósi Norbert, régi ismerősünk, a médiacár, aki éppen ekkoriban indította el a Lapkiadó Vállalat hálózati, állambiztonsági leányvállalatait.

Például azokat a kiadókat, amelyekről szintén Borvendég Zsuzsanna írt először: Delta, Magyar Média, Interedition. Utóbbi vezetője maga Siklósi – akit a KGB-hez köthetünk – lett, a Magyar Médiát a később hírhedtté vált, nemrégiben elhunyt Fodros István vezette – vele kapcsolatban sem alaptalanul emlegettük a szovjet titkosszolgálatot –, a Deltának pedig bizonyíthatóan állambiztonsági ember jutott: Budai Ferenc, az MNVK-2 tisztje. 

A fent említett PRESS-ART-tal kapcsolatban most csak egy szintén ’88-as hirdetést idéznék [Magyar Nemzet]: „Press-Art Kft. Festmények, porcelánok, szőnyegek, fegyverek, műszaki régiségek, kis bútorok és egyéb műtárgyak széles választékával várjuk Deltantik műtárgyboltunkban. Cím: V. ker., Belgrád rkp. 13—15. Műtárgyfelvétel ugyanott. Exportképes festmények felvételének bejelentése a 214 000 telefonszámon”. 

Fegyverek, műtárgyak, festmények – ugyanazon a terepen járunk. Az MNVK-2. sem véletlenül járhat a fejünkben.  

A Sztálin című könyvet Bokor Pál, N. Sándor László és Szaniszló Ferenc szerkesztette. Kétségtelenül érdekes mű, tele korábban nehezen elérhető forrással. Nem életrajz, tulajdonképpen más munkákból rakták össze. Bokor Pál ismert újságíró volt. Róla most csak annyit, hogy a Szovjetunióban is tanult, majd: „az 1970-es és az 1980-as években MTI-tudósítóként dolgozott. Az egyetlen magyar riporter, aki a Szovjetunióról, az Egyesült Államokról és Kínáról is írt irodalmi igényű riportkönyvet, széles panorámát rajzolva a 20. század utolsó negyedéről”. 

Ezt a wiki-oldalt nyilván vagy ő vagy valamelyik tisztelője írta, de már ezzel el tudjuk helyezni saját, hálózati sakktáblánkon.  

N. Sándor László hozzá képest a közvélemény szemében ismeretlen újságíró volt, pár éve hunyt el, a Népszavában Dési János írt nekrológot: „A nagy változások idején moszkvai tudósító, majd a rendszerváltás után egy, azóta többszörösen megszűnt lap, a liberális Magyar Hírlap publicisztikai rovatának a vezető munkatársa lett. Talán erre volt a legbüszkébb később is.”

N. Sándor éppen a harmadik szerkesztőt, Szaniszló Ferencet váltotta a Magyar Hírlap moszkvai tudósítójaként, de az erről tudósító cikk szerint

„a nyolcvanas évek elején hosszabb ideig dolgozott már Moszkvában”.

Maga Szaniszló Ferenc a „Gori, a város, ahol megállt az idő” című írást jegyezte a könyvben. Eredetileg – mint sok más anyag a műből – a Hírlapban jelent meg. Klasszikus, jól megírt riport. A riporter körbejárta a várost, és nyilván megnézte a Sztálin-múzeumot is [a leírás szerint az egyetlent a Szovjetunióban]. 

„Képek a falon. Sztálin és Kirov, Sztálin, Ordzsonikidze és Mikojan. Mikojan lesz majd az, aki 1957-ben kiáll Hruscsov mellett, és vele együtt megakadályozza a sztálinista Molotov, Kaganovics, Malenkov és a többiek restaurációs kísérletét. Hruscsov bukása után őt is egy idő múlva nyugdíjazza Brezsnyev, aki sem Sztálinról, sem Hruscsovról nem akart hallani. És az ország két évtizeden át hallgatásba burkolózott. […]  A látogató mosolygó arcokat, önbizalomtól duzzadó izmokat, barátságos tekinteteket lát. S nincsenek kényszermunkatáborok, nincsenek NKDV-börtinök, nincsen Lubjanka, sem XX. kongresszus, sem peresztrojka, csak mosolygós arcok. 

Akárcsak a következő képen, ahol Sztálin átölel egy úttörőleányt, Lenin soha nem ölelgetett senkit, legfeljebb azt látjuk a képeken, amint kedvenc macskáját simogatta. Lenin kerülte a feltűnősködést, az önreklámot. Sztálin azonban szemlátomást nagyon is tisztában volt ezek jelentőségével. Lenin mindig viseltes öltönyt, kopott sapkát hordott. Sztálin — legalábbis egy időszakban — kifogástalanul vasalt ruhában járt, kifogástalanul szabályos bajuszt viselt. A tökéletesség példaképévé vált. És a nép közé járt: úttörőlányokkal ölelkezett, úttörőfiúk kopaszra nyírt fejét paskolta.”

Szaniszló Ferenc fiatalon, huszonötévesen lett moszkvai tudósító, miután elvégezte az MGIMO-t. Maga sem titkolta, egy 2009-es Magyar Hírlap-interjúban egy beszélt erről: „Az egyetemen nemzetközi külpolitikai újságírói diplomát szereztem. Moszkvába a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemére vidéki fiúként kerültem, ott testközelből megismerhettem a kommunista, szocialista rendszert olyannyira, hogy soha nem kívántam utána építője vagy a párt tagja lenni. A Brezsnyev-korszakban jártam egyetemre, láthattam a Szovjetuniót még teljes erejében, munkám révén pedig a birodalom összeomlását is végigkísérhettem. Az egyetem után a Magyar Hírlapnál kezdtem dolgozni, később moszkvai tudósító lettem, ami azért is volt akkoriban megdöbbentő, mert mindössze huszonöt éves voltam, párttag viszont nem. Kiváló szakmai műhely volt a Magyar Hírlap, akárcsak későbbi munkahelyem, a Panoráma.”

Utóbbi jóval közismertebb, Szaniszló remek anyagokat készített a Panorámának, és nem véletlenül lett sok konzervatív, patrióta újságíró példaképe – Chrudinák Alajossal együtt – a kilencvenes években. Egy másik cikkben [Magyar Fórum, szintén 2009] ezt írják a kezdetről: „Szaniszló Ferenc 1960. október 7-én született Csengerben. Csegöldön telt gyerekkora, Fehérgyarmaton serdült,

Szegeden katonáskodott, Moszkvában végezte az egyetemet. Tanúja lehetett egy világbirodalom romlásának és összeomlásának. Huszonöt esztendősen már a Magyar Hírlap moszkvai tudósítójaként élte meg Gorbacsov korát, majd a Magyar Televízióban, amelyet számára Sugár András fedezett föl, és ahová Chrudinák Alajos hívta, a Panoráma munkatársaként előbb a volt szovjet térséggel, majd a Balkánnal foglalkozott. Valamennyi balkáni háborúról tudósított.

Két filmje – a srebrenicai tömeggyilkosságról és a kárpáti szovjet titkos radarállomás leleplezéséről szóló – elismerésben részesült a monte carlói nemzetközi tévésfesztiválon. 1989-ben Lázállam címmel írt könyvet Sztálin és Berija haláláról. Társszerzője volt a Magyar Hírlap két kötetének: 1987-ben a Magyarnak lenni, 1988-ban a Sztálin címűnek.”

Ezek szerint a szegedi katonaság után kerülhetett az MGIMO-ra, majd sok hasonló egykori, későbbi MGIMO-shoz [például Hardy Mihály vagy Radnai Péter] hasonlóan moszkvai tudósító lett. Utóbbi – Radnai – még Szaniszló is „megelőzte” – ő már huszonnégy évesen megkapta ezt a kiemelt munkakört az MTV-nél. Róluk már írtam többször.

Szaniszló Ferenc első Moszkvából „küldött” cikke 1986. április elsején jelent meg a Hírlapban: „Megkezdte munkáját a szovjet fővárosban lapunk új moszkvai állandó tudósítója, Szaniszló Ferenc. Számára az ottani környezet és a nyelv ismerős, hiszen néhány évvel ezelőtt ugyanebben a városban a nemzetközi kapcsolatok intézetének újságírószakán szerzett diplomát. Segítségével a következő években hozzáértő, érdekes tudósításokat és riportokat remélünk közölni a Szovjetunióról. Egyben megköszönjük eddigi moszkvai állandó tudósítónk, Szalay Hanna munkáját, aki csaknem négyévi kiküldetés után búcsúzik a szovjet fővárostól és szerkesztőségünk belső munkatársaként folytatja újságírói pályafutását.”

Aztán végül csak két évig maradt, erről ’92-ben így beszélt [már haditudósítóként] a Heti Pesti Riportnak: „Hogyan lett újságíró? –

A továbbtanulásnál Moszkvába jelentkeztem. Ott volt nemzetközi újságírás és nemzetközi kapcsolatok szak. Elsőnek jelöltem meg az újságírást, másodiknak a diplomáciát. Az első helyre vettek fel. Az iskola elvégzése után a Magyar Hírlaphoz kerültem, onnan küldtek ki tudósítónak 1986-ban Moszkvába egy nagyon érdekes időszakban, a peresztrojka korában. 1988-ban kerültem a Panorámához.”

Tehát Moszkvába jelentkezett a továbbtanuláshoz.   

Ekkoriban [’88-ban] a sajtóban már elítélően lehetett írni Sztálinról [de azért érdemes megfigyelni, Lenin a fenti riportban is mennyire más. Szerény, kerüli az önreklámot – mint a legendája szerint Kádár János], de még két évvel azelőtt is más volt a helyzet. Ebből a szempontból figyelemreméltó az a ’86-os cikk, amely a pravoszláv egyház és a diktatúra „normális, rendezett” viszonyáról szólt. [Vesd össze ezt a fajta „rendezettséget” a magyarországival, itt ugyanezt a narratívát olvashattuk.]

„Sztálin köszönete” – így a cikk címe. –  A szovjet állam és a pravoszláv egyház viszonya normális, a kapcsolatok stabilak, rendezettek, mind egyházi, mind világi körökben megegyezik a vélemény. Az októberi forradalmat követő években létrejött kompromisszum kettős alapelven nyugszik: az egyház lojalitást tanúsít, az állam viszont nem avatkozik belső ügyeibe. […]

Állam és egyház kiegyezése küzdelmes előjáték után született csak meg, s hogy egyáltalán megszülethetett, abban közrejátszott a fiatal szovjet hatalom megbékélésre hajló belpolitikája, valamint a pravoszláv egyház akkori vezetőinek realitásérzéke.” 

„Az októberi forradalom nyomán a patriarchátus nemcsak addigi támogatóit, hanem a társadalmi életben betöltött jelentékeny szerepét is elvesztette. Akárcsak csöppet sem lebecsülendő anyagi javait, földbirtokait, manufaktúráit. Az 1917 novemberében összeült zsinat »az Antikrisztus hadjáratát, az ördög tombolását« látta a szocialista forradalomban. A papok — ritka kivételektől eltekintve — a fehérek táboraiból szórták átkaikat az új rend képviselőire.

Tyihon pátriárka nevéhez fűződik az első közeledési kísérlet.

1922-ben Tyihont a szovjet hatóságok államellenes tevékenység vádjával házi őrizetbe vették. Innen írta meg híres levelét az orosz föderáció legfelső bíróságának, amelyben a realitások figyelembevételével elismerte a szovjet hatalom létjogosultságát, s elfogadta a pravoszláv egyház addig kialakult status duóját. A lojalitás és a be nem avatkozás alapelve akkor vált kötelező érvényűvé mindkét félre nézve.”

Tipikus szovjet, kelet-közép-európai történet a huszadik századból: Tyihon pátriárka a házi őrizetben már „közeledik”, figyelembe veszi a „realitást”.

A fent már idézett Magyar Fórum-interjúban [2009] Szaniszló Ferenc viszonylag hosszan beszélt a kezdetről: 

„Moszkvában végeztem ösztöndíjjal. Elvtársi, baráti háttér nélkül kerültem ki. A hetvenes években, mint vidéki diáknak, aki világot szeretne látni, lehetőségem volt jelentkezni nemzetközi újságírás szakra, Moszkvába. Egy olyan intézménybe, amely annak idején a világ egyik legjobb egyeteme volt. Ezt az egyetemet végezte el Chrudinák Alajos, Szűrös Mátyás, de mondhatnék nagyon sok nevet a mai jobb- és baloldalról egyaránt, akik szintén ott végeztek.

Nekem ez az egyetem nem csak arra volt jó, hogy idegen nyelveket tanultam és világot láttam, hanem tanúja lehettem egy világbirodalom romlásának és összeomlásának is.”

Majd jött az állás a Magyar Hírlapnál: „A Magyar Hírlap egy kis szellemi műhely volt. Kis lap révén, többet megengedhetett, mint akkoriban más újságok. Abból a szerkesztőségből majdnem mindenki sikeres lett, akár jobb vagy baloldalon.

Az akkori lap vezetése úgy döntött, hogy tapasztalataimnak köszönhetően huszonöt évesen kiküldenek moszkvai tudósítónak. Pedig nem voltam párttag, ráadásul a KISZ-ből Moszkvában tettek ki, tehát politikai szempontból nem voltam nagyon megbízható, nem voltam pártkáder, ezért is kerülhettem »csak«, de inkább azt mondom, hála az Istennek, a Magyar Hírlaphoz. A szovjet követség többször feljelentett néhány őszinte írásomért.

A Gorbacsov-érában visszakerülni a Szovjetunióba nekem nagy történelmi lehetőség volt. Akkor kezdődött a peresztrojka, a rendszer átalakítása, így nyilvánosságra kerülhetett sok, korábban tiltott téma, mint például a harmincas évek brutalitásai, a sztálinizmus rémtettei, a Gulág szörnyűségei”.

Összefoglalva: Szaniszló Ferenc tehát a hetvenes években jelentkezett az MGIMO-ra [„mint vidéki diáknak, aki világot szeretne látni, lehetőségem volt”], majd elvégzése után annak ellenére is a Magyar Hírlap moszkvai tudósítója lett, hogy „politikai szempontból nem voltam nagyon megbízható, nem voltam pártkáder”. „Ráadásul a KISZ-ből Moszkvában tettek ki”.

Két évet volt még Moszkvában, aztán Chrudinák Alajos [az sem tetszett sokaknak, amikor megírtam: utóbbi az MNVK-2-höz tartozott, pedig ez nem értékítélet, ítélkezés, egyszerű tényközlés a rendszerrel kapcsolatban] és Sugár András hívására a Panorámához került. ’88-ban, az igazán nagy időkben. A kilencvenes években sok nagyon fontos anyagot elkészített, elég csak arra gondolni, hogy a délvidéki népirtással kapcsolatban is forgattak. Elhivatottságát ezzel kapcsolatban nem szabad megkérdőjelezni. De azért az indulás – gondolom – nemcsak számomra érdekes. És: nem is titkolta soha.