Akivel az ördög sem bírná a táncot – valahogy így beszélnek egyik kedvenc, felejthetetlen regényemben (Véres délkörök) Cormac McCarthy démoni antihőséről, Holden bíróról. Ez villant be akkor, amikor a Hammer-famíliáról szóló amerikai dokumentumfilm-sorozatban Casey Hammer szavait hallgattam.
„Ha hiszünk az ördöggel való alkudozásban, a Hammerek abban igazán jók”
– valahogy így mondja.
Ha valaki, Lucifer valóban felsejlik az alkotásban. S bár elhangzanak vaskos, a régi baloldali propagandát idéző, valós tapasztalattal vegyes túlzó ostobaságok („minden gazdag család sok sötét titkot rejt, a pénz tönkreteszi az embereket” – mondja valaki),
a valóság, vagyis az, ami „valóságként” marad a kezünk között (mint az aranykeresők ócska szitáján az apró rögök), lesújtó: rettenetes, sérült, démoni emberekkel van dolgunk.
Ugrálni fogok, ahogyan a mű is teszi. A dédunokával – vagy ükunokával – kezdünk. Armie Hammer fiatal, jóképű, közepesen ismert amerikai filmcsillag, én mondjuk nem ismertem, de ez nem sokat jelent. Mint közepesen világhírű hollywoodi sztár az amerikai ámítás egyik csúcsterméke. Mosolygós, magabiztos, az ő világában látszólag mindig süt a nap. S valóban termék: ember, művész, de emellett a nagyközönség számára formázott, gyurmázott karakter, aki a kamerák előtt nem hibázik. Megnyerő, humoros és laza.
És úgy fest, egy perverz. Többen állítják, hogy mindenféle ocsmányságra ráveszi a kiszolgáltatott nőket, akiket megfontoltan, lassan vezet be a csapdák, megkötözések és megaláztatások rendszerébe. A lényege nem túl bonyolult: uralkodni akar. Ügye máig tart, mélyebben nem kívánok belemenni, de ő a látszólagos origó, innen kezdődik az egész, innen haladnak visszafelé a filmkészítők. Mert nem is ő az igazán izgalmas.
Hanem az átöröklődés. A bűnök, a fájdalmak, a traumák, a szemfényvesztés átöröklése, átörökítése.
ARMAND
A kulcsszereplőnk: Armand Hammer. A „dédapó”. Mi, fiatalabbak leginkább Borvendég Zsuzsanna írásaiból ismerhetjük, az idősebbek talán emlékeznek még a nevére a kádári sajtóból. Viszonylag sokat emlegették a médiában régen, mint a „jó üzletembert”, a „jó amerikait”. Könnyen le tudjuk fordítani az újbeszélt, pontosan tudjuk, mit jelent ez:
üzletelt a keleti blokkal, és olyan lelkesedéssel harcolt a Világbékéért, ahogyan anno Koncz Zsuzsa és Bródy János a szocialista békemozgalomban.
„Létezik egy archetípus, amelyikre érvényes az a mondás, hogy róla vagy jót, vagy semmit – írta Borvendég Zsuzsa. – Ő a milliárdos filantróp figurája, akinek a bőre alatt is pénz van, informális hatalma felbecsülhetetlen, hiszen a világ vezető kormányzatai versenyeznek kegyeiért és rendszeresen megjelenik bizonyos értékek (értsd: érdekek) védelmében személyesen, vagy valamilyen szervezeten keresztül.”
Érdekes, hogy az amerikai HBO (a tévé liberális, avagy demokrata, „demokratikus” politikai irányultsága közismert) sorozata ugyanerre a következtetésre jut. Többször megjegyzik, hogy ez a „filantrópia” csak álca. A jóság hazugság.
Egykori egyik belső embere is kimondta: ez a humanitárius, filantróp szerep, az, hogy ő megteremti a világbékét, szöges ellentéte volt a valóságnak.
„Volt egy történet, egy történet mögötti történet, amit a sajtó nem ismert” – mondják.
Sikeresen eltemette a saját múltját is – fejtegetik később, és valóban ez a kulcs.
Igazán nem vagyok az a szerző, aki minden bokorban Soros György lábnyoma után kutat, de gondolom, nem csak nekem jutott eszembe az ő személye Armand Hammerről, és erről az egész „filantróp szerepről”.
De menjünk tovább, mielőtt beleragadnánk a sorosozás dagonyájába.
Armand egyik unokája, Casey Hammer az alkotás főhőse. Bár motivációja megkérdőjelezhető – látni fogjuk, hogy végülis kijátszották az örökségből, és nem érezni, hogy ezt “elengedte volna” –, mégsem hinném, hogy hazudik.
A kamerák előtt láthatóan átéli azt a nehéz folyamatot, amit sokan ismerünk. Hogy tulajdonképpen rombol. Rombolnia kell. El kell pusztítania az ámítás falait.
Ő és mások is elmondják Armandról, hogy sokat tanult a titkosszolgálatoktól. Aktái voltak a családtagjairól is, a saját gyerekéről. Mindenkit megfigyelt és lehallgatott. Casey azt mondja, később értette meg, hogy olyan volt az életük, mintha egy sakktáblán játszották volna le, és a nagyapa irányított mindent.
Ismerős hasonlat ez is.
Azt már Neil Lyndon brit újságíró meséli azt, hogy az öreg Armand – ahogyan Soros és a világ összes hasonló sakkjátékosa – mindenhová bejutott, a Fehér Házba, a Buckingham Palotába, a Kremlbe, tényleg nem voltak zárt ajtók. Ezt persze tudtuk róla. Az már érdekeseb, amit unokája – az említett Casey – elevenített fel.
Amikor megkérdezte a nagyapót, hogy ugyan, miért nem lett belőle elnök, az öreg Armand egyszerűen azt felelte nevetve: „abban nincs elég hatalom”.
JULIAN
De tényleg nem ez az érdekes az egészben. Hanem az, ahogyan a bűn átkúszik generációról-generációra. Armand fia, Julian a saját feleségét gyötri, bántalmazza. Véresre veri. Utóbbi rendszeresen elmenekül a lányával éjszakánként, majd később – a gyerek Casey-vel –, végül el is hagyja. Persze a nőt mindenből kiforgatják. A milliárdos Julian a film szerint 200 dollárt ad gyerektartásra. A fiúk nála marad.
Sajnos nem magyarázzák meg, hogy miért. Közben ez az apa (Julian) továbbra is orgiákat tart, elveszi a takarítónőjét feleségül. Utóbbit is bántalmazza, megszólal a filmben, elmesél egy-két történetet.
Például azt, hogy lőtte agyon Julian a szeme láttára a saját barátját egy kártyaadósság miatt. Apja – Armand – ötvenezer dollárt fizetett egy ügyvédnek, ezzel megoldott mindent. A kulcsszó: önvédelem. Az ügyet természetesen eltussolták. Majd ez a nő is elhagyta a teljesen megőrült Juliant.
De hogyan lett ilyen ember belőle? Vissza kell mennünk az őshöz, Armand apjához, Julius Hammerhez.
JULIUS
Julius Hammer a Cári Birodalomból érkezett Amerikába. Aztán az Amerikai Kommunista Párt alapítója lett. A szovjetek rajta keresztül küldenek pénzt New Yorkba, így finanszírozzák a kommunista mozgalmat, illetve lopják el, szerzik meg az amerikai technikát.
„Borisz Reinstein volt a kiképzője, aki a munkásmozgalom helyi vezetőjeként kapcsolatot tartott a későbbi bolsevik vezetőkkel, így Leninnel is – írta erről Borvendég Zsuzsa. – Julius elkötelezett mozgalmár lett, feleségével együtt részt vettek a titkos szervezkedések pénzelésében is. Sőt, még Leninnel is volt alkalma találkozni egy európai kongresszuson. Először patikusként dolgozott, majd megvett egy drogériát, amit hamarosan számos másik követett: az igazi amerikai álom megvalósulása – mondhatnák. A valóság azonban árnyaltabb volt.
Hammer – aki időközben az orvosi egyetemet is elvégezte – nem tartozott a feltörekvő, hálás bevándorlók közé, hanem üzletlánca bevételének egy jelentős részét a felforgató kommunista szervezetek finanszírozására fordította. Ezzel bekapcsolódott egy nemzetközi vérkeringésbe, ahol csempészet és más illegális műveletek támogatása révén saját maga is gyarapodni kezdett: mire kitört az első világháború, már nyolcvan alkalmazottja, sofőrje és állandó személyzete volt – egy igazi „szocialista” világfi lett belőle.
Céghálózata pedig fokozatosan a nemzetközi brigádok pénzmosodájává vált, majd a bolsevik puccs után Julius Hammer és az üzletlánca még inkább felértékelődött.”
Eszünkbe juthat erről akár Robert Maxwell is. Az a brit-izraeli üzletember, aki titokzatos halála előtt szeretett Magyarországon is befektetni. Mondjuk a Műszertechnikába.
További közös pont, hogy Maxwell közismerten kém volt, hírszerző (csak az a kérdés, hány szolgálatnak dolgozhatott az életében), míg Julius Hammert a filmben KGB-ügynöknek nevezik (inkább az NKVD-re gondolhatunk), konkrétan a CIA irataira alapozva.
De az ő felemelkedése is keserű véget ért – hasonlóan mondjuk Maxwellhez –:
„Julius Hammer ekkorra már az amerikai elhárítás látókörébe került, zaklatták, letartóztatták, de börtönbe mégsem aktivista szerepvállalása okán került: egy általa elvégzett abortusz utáni haláleset miatt ítélték el.
Bebörtönzése után a fiára maradt az amerikai nagytőke Szovjetunióba irányítása. (…) Martens és a nemzetközi hálózat más prominensei szervezték meg az ifjú mágnás útját a világ másik felére. Feladata az volt, hogy közreműködjön egy gazdasági konstrukció kialakításában, amelynek célja a kapitalista nagyvállalatokat oroszországi beruházásokra bátorítani.”
Bár beindult az üzlet, Armand mégis visszatért Amerikába. Ahogyan a dokumentumfilmben kissé leegyszerűsítve mondták: Armandnak azért kellett mennie, mert Sztálin alatt rájött, vége az aranyéletnek. Sőt, ha marad, könnyen lehet, hogy az életének is. Tulajdonképpen igaz.
Ez a mániákus őrült – Sztálin – a bolsevikok minden alattomos, jól kigondolt tervét felrúgta. Világforradalmastul, Kominternestül, Münzenbergestül, Trockijostul.
Innentől Armand célja az volt, hogy Amerikában eltemesse a saját múltját. Nem én mondom, a filmben mondják a szakértők.
RAGADOZÓK EGYMÁS KÖZT
Ennek egyik eszköze volt, hogy nem csupán elvált orosz feleségétől (Olga), de saját fiát – a későbbi agresszor Juliant – is megtagadta.
Egészen konkrétan apasági tesztet kért, hogy bebizonyítsa: nem az övé. Azért ezt nem lehetett egyszerű megélni.
Szóval Armand Olgától elvált, ezután következett Angela, akit bántalmazott, fenyegetett, a végén már azzal, hogy agyonveri. Majd jött a harmadik házasság: Frances. Ő sok pénzt hozott a családba.
És jönnek az elképesztő történetek.
Julian egy este együtt mulatozott a fiával, és megkívánta Michael barátnőjét. Be voltak rúgva. Egymillió dollárt kínált érte. A két férfi összeverekszik, kijön a rendőrség, de természetesen nem történik semmi komoly. A nő végül az öreget választotta.
Nem meglepő, hogy amikor Michael a nagyapó cégéhez kerül, szépen behálózza az öreg Armandot, és kifúrja a saját apját az örökségből. Az öreg ördög, Armand persze sokáig húzza, megéli a kilencvenet. Amikor meghal, kiderül, hogy a fia (Julian) 500.000 dollárt kap, a lányunokája (Casey) 250.000 dollárt, minden más Michaelé. Mert néhány hónappal új végrendelet készült.
Most már Julian haragszik – a fiára és az öregre is. Ezért aztán odaadja apja titkos anyagát egy oknyomozó újságírónak, hogy ezzel befeketítse a halottat. A dokumentumokból, lehallgatási iratokból kiderül, hogy Armand mindenkit megvásárolt, majd megvesztegetett, minderről hanganyagokat készített, amivel zsarolta is az üzlettársait.
Ahogyan az újságíró mondta: egész birodalmát bűnökre építette fel. Minden törvényt áthágott, minden törvényt áthághatott. Ebből persze óriási botrány lett akkoriban – nem, egyáltalán nem.
SÁTÁNI ALAK
Armand Hammer tényleg mindenben benne volt. Kulcsszereplője a Watergate-botránynak. Kulcsszereplője mindennek. Mindkét oldalra fizetett, demokratáknak és a republikánusoknak is. Aztán amikor nagyon rossz volt éppen a sajtója, akkor megvásárolt egy-egy hírességet. Például befizette magát a brit Károly hercegnél. Neki negyvenmillió fontot adott. Volt gála, hírverés, cikkek, mosolygás, vakuk villanása.
Erre – a vakuk villanására – most sem lehetett panasz, akkor, amikor a napokban Károlyból király lett.
Voltak nehezebb pillanatok. Például a Piper Alpha olajfúrótorony tragédiája. Ez a mai napig a világ legnagyobb tengeri olaj-katasztrófája. Az 1988-as robbanások következtében 167 ember meghalt. A Piper Alpha a családé volt. És mit tett az öreg Armand?
Akkori sajtósa elmeséli, hogy „nagy színi-előadást” tartott, elvállalta a felelősséget, mély szomorúságot színlelt. A média így is tálalta a világnak. „Senki sem tett fel kérdéseket” – mondja szomorkásan a szakember. Sem a korábbi, létező ügyekre és visszaélésékre, sem a siralmas körülményekre, sem a felelősségre nem kérdeztek rá.
Majd felidézi, mi történt a sajtótájékoztató után. „Armand úr” felszállt a magángépére és ezt mondta nekik:
„Pezsgőt és kaviárt, remek napunk volt!”
Ezzel lezárta az ügyet. A sajtós szerint semmilyen következménye nem lett az egész tragédiájának. Maga Hammer egyetlen túlélőt, egyetlen családtagot sem látogatott meg soha. Semmit sem számítottak.
Az újságíró viszont állítása szerint összeroppant, azóta is ott van minden megemlékezésen, és nem rejtegetette saját szerepét: „Nincs erkölcsi mentség arra, amit tettem”.
A tragédia után otthagyta Hammert. Nyilván nem olvasta az ex-ÁVH-s Farkas Vladimir memoárját, pedig annak címét „idézte”: „Nincs mentség”.
Csak bólogathat az ember.
Majd így folytatja:
„Szerintem ő (Armand) volt a huszadik század második felének legsátánibb embere.”
CASEY TRAGÉDIÁJA
Nem csoda, hogy ennyi bűn alatt mindenki összeroskad, érthetetlen döntéseket hoz. A felnőtt Casey például odaköltözött megbolondult apjához, a már „kisemmizett” Julianhoz. Utóbbi ekkor továbbra is keményen iszik, különböző drogokat szed, és éjszakánként a pisztolyával járja a villáját. Casey néha arra ébred, hogy apja a halántékához szorítja a pisztolyát.
„Meg kell néznem, hogy megszállott vagy-e, mert ha az vagy, meg kell húznom a ravaszt.”
Ezt mondta a lánya szerint.
Casey végül – ahogyan jóval korábban az anyjával kislányként – ismét elmenekül, de ő is agresszívvá válik, elkezd széthullani, furcsa tüneteket mutat. Majd összeomlik. Ekkor elmegy egy pszichológushoz. És elkezdi, elkezdik összerakni a történetét. A történetüket.
A felszínre kerül, hogy gyerekkorában, amikor az apjánál volt hétvégenként – miután az anyja magával vitte őt, a fiát otthagyva az ördögi Juliannak –, elképesztő, perverz origákat tartottak ott. Voltak “játékok” is. Például részeg apja a társaság előtt arra kényszerítette, hogy a telefonkönyvet a fejéhez tartsa a házi céllövő-verseny alatt. Az apja végül átlőtte a könyvet.
Nehezen, de végül azt is kimondja (a sorozat elején még nem beszél erről, képtelen elmondani), hogy az apja fojtogatta és szexuálisan is bántalmazta. De még mindig, még ekkor sem akar rá rosszat mondani, mert még mindig, ekkor, megöregedve is úgy érzi, ő szerette egyedül. Hogy ő lesz az, aki majd megmenti. Őt, a hetvenéves kislányt.
Nézőként talán ez a legnehezebb, legemberibb pillanat.
„Nehéz (elmondani), mert (mégiscsak) meg akarod osztani, és el akarod mondani, miért vagy ennyire megtörve és elcseszve” – mondja leginkább önmagának.
Tudnék mit írni, de ilyenkor jobb levegőt venni. Kimenni a szabadba. Mert mintha minket is megfertőznének ezek az emberek.
Julius, Armand, Julian, Michael és Armie Hammer. A család, akivel az ördög sem bírná a táncot.
