Megpróbáltam összefoglalni, hogy szerintem mi történt Magyarországon a rendszerváltás idején. Az írás második részében a külkeres hálózatot, és annak átmentését igyekszem bemutatni.
A nyolcvanas évek közepén, végén a piac nyilvánosan is kinyitott. A jelentkezők, azaz a vásárlók már megvoltak, mások mellett amerikai, német, francia és osztrák cégek várták a nagy pillanatot. Borvendég Zsuzsanna történész kutatásaiból tudjuk, hogy a németek például már évtizedekkel azelőtt ígéreteket kaptak a Kádár-rezsim külkereseitől [közvetve a szocialista államtól], hogy ők lesznek az elsők az asztalnál, ha majd lesz privatizáció. Olyan „üzletemberek” nyertek megerősítést, akik korábban a Harmadik Birodalmat szolgálták.
S ami talán még fontosabb, a nyugat-németek már az ötvenes években tudták, hogy nem lesz re-privatitázió. Azaz – ahogyan Borvendég Zsuzsanna fogalmazott –: az exnáci külkeres és kém Emil „Hoffmann már 1957-ben megfogalmazta, hogy Magyarországon az iparon belül olyan változások mentek végbe, amelyek kizárják a tulajdonjogok visszaállításának lehetőségét, vagyis azt, hogy az 1945 előtti tulajdonosok visszakapják volt gyáraikat, bankjaikat stb. Ugyanez vonatkozik a mezőgazdaságra is.
Ennek a német tőkecsoportnak tehát nem célja és érdeke, hogy minden tekintetben visszaálljon az országban az 1945 előtti gazdasági rendszer. Feltételezte azonban, hogy később az állam majd elad és bérbe ad bizonyos vállalatokat és ily módon fokozatosan újra visszatér Magyarország a kapitalista gazdasági rendszerhez.
Éppen ezért ez a tőkés csoport, amelynek Hoffmann a megbízottja, igen nagy perspektívát lát az NSZK és a népi demokráciák közti gazdasági kapcsolatok kiépítésében, valamint abban, hogy ezen a téren megelőzzenek más nyugati tőkecsoportokat. Ezek szerint már 1957-ben számítottak arra nyugatnémet nagytőkés körök, hogy a jövőben valamikor bekövetkező gazdasági rendszerváltás nem fog együtt járni reprivatizációval, így részt vehetnek az állami vagyon felvásárlásában.”
Ahogyan Hoffmannék, úgy a „mi” „kommunista” külkereseink sem voltak ostobák. Ismerték a belső és a világszintű folyamatokat is, ezért aztán a vezető impexesek pontosan tudták és látták, hogy a szocializmus előbb-utóbb összeomlik, s felkészültek a változásra.
Erkölcsi gátlásaik ezen a szinten már keveseknek voltak [a felső kört gondosan megválogatták], ha akadtak is olyan esetek, mint amiről Seres László újságíró írt – hogy apja [az Agrimpex külkerese] nem volt hajlandó kezet fogni az ex-náci üzletféllel –, ez volt a kivétel. Szintén Borvendég Zsuzsanna kutatásából tudjuk, hogy a Bródy-família – a nyolcvanas években még az újhullámos, alternatív zenekarok megregulázását követelő, későbbi hangos, SZDSZ-es „jogvédő” Bródy János távoli rokonai – például egy egészen elképesztő, családi hálózatot is kiépített.
Amúgy Bródy János apja, Bródy András is vezető közgazdász volt, ahogyan a pár évvel ezelőtti méltatásban írták:
„1964-ben Ford-ösztöndíjjal meghívták a Harvard Egyetemre, ahol egy évet töltött el. Akadémiai doktori disszertációját 1969-ben védte meg. Ezt követően tanított többek között Zambiában, Indiában, Ausztráliában, Japánban és Franciaországban is.”
Tipikus hálózati ember, ha nem is biztos, hogy beszervezték, nagyon hasonló karriert látunk, mint mondjuk Vágó István apjának esetében. Ott maga Vágó lett külkeres, hogy a Medimpex után Vitray Tamás felfedezze, és a tévébe vigye. Nem tudjuk [hiszen nem kutattuk], hogy Bródy András üzletelt-e ex-nácikkal, külkeres rokonai igen.
Bródy Istvánról – Bródy Sándor író egyik fiáról – ezt mondta nekünk Borvendég Zsuzsanna még egy régebbi interjúban:
„A két világháború között Berlinben is élt, ami a Komintern pénzügyi központja volt ebben az időszakban. Nem tudom pontosan, mit csinálhatott ekkor, de az biztos, hogy 1945 után a moszkovita és Komintern-vezér Vas Zoltán embere volt. Vas küldte őt 1947 tavaszán Németország angolszász övezetébe, hogy megkezdje a gazdasági tárgyalásokat.
Három emberrel egyeztetett ekkor, mindhárom magasrangú náci tiszt volt a háború alatt Budapesten, kettő az ország gazdasági kiszipolyozásában vett részt, a harmadik a deportálások megszervezésében és biztosításában is közreműködött, ez utóbbit Karl Werkmeisternek hívták. Bródyt nevezték ki 1949-ben a frankfurti kereskedelmi kirendeltség élére, egy ilyen pozíció betöltése titkosszolgálati feladat volt, ő kezdett hozzá annak a rendszernek a kialakításához, amely aztán évtizedekig működött.”
Ebből az apró részletből is látjuk, hogy az a náci-ellenes ideológia, amelyet a propaganda harsogott, az üzlet területén semmit sem számított. Arra viszont alkalmas volt, hogy a nácizmust, fasizmust és egyáltalán minden jobboldali vagy annak gondolt eszmét összemosva megteremtsék az átlagpolgárnak a látható, minden hétköznap gyűlölhető ellenségképet. [Gondoljunk Orwell „két perc gyűlöletére” az 1984-ből].
Más célnak is megfelelt: például annak, hogy elkészítsenek egy olyan billogot, amit aztán azokra is rásüthettek, akik esetleg valóban felléptek a nácik ellen, vagy csak simán apolitikus, esetleg baloldali, de antikommunista emigránsok voltak. Aki valamilyen szinten kutatta az emigrációt lejárató kádári propaganda történetét, az pontosan tudja: a volt nyilast simán összemosták a magyar zsidókat mentő szerzetessel. Erre is használták a hálózatukat, például az olyan aljas titkos munkatársakat, mint amilyen a valódi nyilas Kutasi Kovács Lajos volt.
Ahogyan a „mi” kommunistáinknak, úgy a külföldi üzletfeleknek sem számítottak a nagy szavak és eszmék. A régi kapcsolatokra, a közös múltra és a közös feketézésre – és a Magyar Népköztársaság közös kirablására – viszont lehetett építeni. Ne feledjük, ezek az emberek szinte mindent tudtak egymásról, volt, hogy mindkét partner kulcsembere hazája titkosszolgálatának dolgozott, tudták, mivel zsarolhatják a másikat, de azt is: a másik fél is mindenre hajlandó.
Ebből is adódott, hogy a nyugati partnereknek a korrupt, de kezes hatalmi és pénzügyi elit megtartása, le nem váltása volt a céljuk. Hiszen az eredeti egyezségeket is velük kötötték meg.
„Nem veletek vadásztunk” – mondta az anekdota szerint az osztrák szocdem a talán túlságosan naív és idealista magyar szocdem szemébe a rendszerváltás, rendszerváltoztatás idején, ami mindkét fél helyzetéről mindent elárul. S főleg az osztrák „politikai partner” szociáldemokrata-elvhűségéről. Mit várhattunk volna akkor az egyszerű üzletemberektől?
Azt is csak később tudtuk meg, mennyire fontos volt az a ’88-as út, amikor Kádár János utódja [és feltételezett örököse], Grósz Károly kivitte az impexes vezetőcsapatot Londonba. Egyszerre az összes főkádert, hogy kint, az akkor már rég nem ellenséges Nagy-Britanniában egyezkedjenek. Hasonló szimbolikus üzenete volt annak, amikor szintén Grósz Amerikába ment, hogy Disneylandben pózoljon a kameráknak az SZDSZ talán legfontosabb háttér-emberével [bár a „háttér-ember” elég nagy túlzás, hiszen ahogyan az idő haladt, egyre kevésbé titkolta a kötődését], Mark Palmer amerikai nagykövettel együtt. Akkor még úgy tűnt, Grósz is tényező lehet, aztán hamar lenullázta magát hírhedt fehér-terroros beszédével.
Pedig előtte az ő családja is belekóstolt a külkeres létbe, fia, Grósz Iván a Malév londoni irodájában dolgozott, ott fedezte fel Grósz Károly jó ismerőse, az „aranycsempész” Kovács Mihály. Aki a rendszerváltás, rendszerváltoztatás után az államilag támogatott aranykivitel, illetve az Agrobank-botrány kapcsán lett ismert és hírhedt. [Mindkettő ügyet megúszta].
S ha már a Malévot emlegettük: a cég a szocializmusban a katonai szolgálat, azaz az MNVK-2. alá tartozhatott. Erre utal, hogy a hetvenes években szinte az összes vezetője a katonai hírszerzés [felderítés] embere volt. Azt is tudjuk, hogy az MNVK-2.-t a szokásosnál is szorosabb szálak fűzték a szovjet titkosszolgálathoz, a KGB-hez.
Azaz: a Malév egyik legtipikusabb összekötő „cég” volt Kelet és Nyugat között. Így nézve rendszerszerű, hogy az utolsó főtitkár fia ennek a vállalatnak a külkerese legyen, hogy aztán átüljön az „angliás magyar” [aki állítólag „káposztasavanyításból” lett milliárdos] üzletember, Kovács cégébe.
Ezt is csak onnan tudjuk, hogy a „kis Grószt” a kilencvenes évek közepén beidézték tanúnak az Agrobank-perben. Egy korabeli cikkből kiderült, hogy az ifjú Grósz „1987 és 1989 között Kovács Mihály munkatársaként a londoni cég magyarországi képviselője volt. Elmondta, a ’80-as évek elején Londonban a Malév kirendeltségén dolgozott, és ott ismerkedett meg Kovács Mihállyal, aki később felajánlotta neki, hogy dolgozzon vele. A tanú hozzátette, a vádlott tudta róla, hogy ő Grósz Károly fia, de apjával kapcsolatban sohasem kért tőle szívességet.”
Sohasem – ez a lényeg. Még érdekesebb, ha hozzátesszük, hogy a már említett ’88-as impexes út egyik célpontja éppen Kovács Mihály farmja volt. Kik mentek Londonba?
Grószt sok befolyásos káder elkísérte, köztük volt Kapolyi László kormánybiztos [későbbi „szociáldemokrata” politikus – vele mondjuk „vadásztak” –, nem mellesleg milliárdos], Bartha Ferenc kereskedelmi minisztériumi államtitkár [elfelejtett kulcsfigura, különös öngyilkossága előtt volt a Magyar Nemzeti Bank elnöke, számtalan cég háttérembere, illetve 1994-ben privatizációs kormánybiztos], Kovács László külügyminiszter-helyettes [nem kell bemutatni], Rátkai Ferenc művelődési miniszterhelyettes és Beck Tamás, a Magyar Gazdasági Kamara elnöke is [szintén méltatlanul elfelejtett kulcsfigura]. Az említettek közül Kapolyiból és Barthából biztosan dúsgazdag ember lett, a külkeresként induló Kovács pedig az MSZP meghatározó politikusává vált.
Említettem már, hogy rajtuk kívül ott volt a londoni küldöttségben az impexes-külkeres hálózat apraja-nagyja: az Ikarus, a Chemolimpex, a Tungsram, a Monimpex, a Nikex, a Ganz-Lokomotív és a Chinoin vezérigazgatója és a Kőbányai Gyógyszerárugyár tudományos igazgatója is. Bár a sajtó nagyrésze nem írt Kovács meglátogatásáról, a Magyar Hírlap igen:
„A hivatalos program után a kormányfő az évtizedek óta Nagy-Britanniában élő Kovács Mihály London közelében lévő farmjára látogatott, majd a brit főváros Galwick repülőteréről hazaindult” – írták. Az üzletembernél tett külön-vizitre a Grósszal készített interjúban is kitértek. A riporter egy ismert bizalmi újságíró volt: Pintér Dezső. A rendszerváltás után a TV2 elnöke, szintén dúsgazdag ember.
Mire volt jó ez a találkozó? Arra biztosan, hogy Bartha és Kovács elmélyítsék a kapcsolatukat.
Barthát az akkori cikkek szerint Kovács ügyvédje akarta beidézni – szintén az Agrobank-perben. Azért, mert „1994-ben a privatizációt felügyelő kormánybiztosként Bartha tudott a >sajátos biztosítéki rendszerről<, de azzal kapcsolatban semmi kifogása nem volt.” Akkor – ha minden igaz –, Bartha még nem ment be a bíróságra, de nem sokkal később már igen. Azon a meghallgatásán kiderült, hogy a rendszerváltás előtt a Magyar Nemzeti Bank vezetőjeként „személyesen döntött Kovács-ügyletek kérdéseiben”.
Nem mellesleg a sajtó egy része – és azok a véleményvezérek, akik a kilencvenes években szinte egyeduralkodónak számítottak – koncepciós pert és antiszemitizmust emlegetett az ügy kapcsán. [Ami azért is érdekes, mert Kovácsékat már az MSZP-SZDSZ kormány idején tartóztatták le.] Az ellenforradalmárból Horn Gyula fizetett főtanácsadójává vált Popper Péter dühös, agresszív publicisztikát írt, mások – például Bálint András, ismerten SZDSZ-es színművész vagy Jancsó Miklós – pedig a jelenlétükkel protezsáltak Kovács és Kunos Péter [mostani Mazsihisz-főkáder] mellett.
Ennek ellenére Kunos – jókora meglepetésre – letöltendőt kapott, így később már a kiszabadítása ügyében indítottak akciót. Külön konferenciát és aláírásgyűjtést szerveztek: „Ismert közgazdászok, jogászok, közéleti személyiségek, művészek (köztük Polgár András, Halmai Gábor, Gellért Kis Gábor, Jancsó Miklós, Székhelyi József, Popper Péter) jöttek össze a Kunos érdekében tartott konferencián” – tudósított az eseményről a Fehér Megyei Hírlap (1998. december 12.). Egy másik cikk pedig a következő résztvevőket sorolta fel: „Ádám György orvosetikus, Jancsó Miklós filmrendező, Bodor Pál publicista, Gellért Kiss Gábor exképviselő, Schweitzer József főrabbi, Pulai Miklós, a Bankszövetség főtitkára, Faluvégi Lajos exminiszter [igen, 1971 és 1980 között], Kis János filozófus.”
A felsoroltak között van néhai Secu-ügynök, aki „jobboldaliból” MSZP-s lett [Bodor Pál]. Vezető SZDSZ-es ideológus [Kis János „filozófus”], a diktatúra volt minisztere [Faluvégi] és persze egy seregnyi közgazdász és jogász. Honnan is indultunk? Innen:
„A nyugati üzletemberek egy része kommunista társutas volt, baloldali, esetleg liberális, neoliberális, másik része apolitikus, esetleg konzervatív, de mindegyikük a könnyebb utat, a kitaposott ösvényt választotta. Azt a kiemelt helyzetben lévő csapatot, amelyet a hetvenes, nyolcvanas években építettek fel a Magyar Népköztársaságban [és építette fel önmagát részben természetes módon], mind a legendáját [„reformer-közgazdászok” és „lázadó értelmiségiek”], mind a hátterét, a mindennél fontosabb kapcsolat-rendszert biztosítva. Jellemzően közgazdászokról, jogászokról volt szó, de szinte kizárólag úgy nevezett értelmiségiekről, akik – mint ezt később kiderült – nem sok érdeklődést mutattak hazájuk sorsa, az emberek általános jóléte, az állami vagyon megtartása iránt.”
Rendszerszerű, hogyha ezt a hálózatot „támadás” érte, akkor sok-sok szereplő megmozdult. Az ismert értelmiségiek, szóval az előbb említett kör. Maga Kovács is antiszemitizmust emlegetett, sőt, a letartóztatását összemosta a Holokausztban átélt traumájával. „Az arany miatt május 8-án reggel hatkor jöttek értem. Ötven évvel korábban napra, órára pontosan ekkor szabadultam a koncentrációs táborból… Mondták, aranycsempész vagyok, több aranyat hoztunk be, mint amennyit kivittünk. Magyaráztam, bizony így volt, kétszáz kiló színaranyat, 24 karátosat vittünk ki, visszahoztunk hatszáz kilót, de beötvözve, kilenc karátosat. Egyszerű, nem?” – mondta egy interjúban.
Ugye nem kell külön ecsetelnem, hogy a trauma „felhasználása” mennyire aljas húzás volt?
Ha már korábban az osztrákokat is említettük. Nem ebben a többrészes írásban fogjuk feltárni a spontán- vagy inkább rablóprivatizáció teljes történetét, de érdemes egy igazán húsbavágó példával bemutatni, hogy mi történt. Közismert, hogy a magyar élelmiszeripart – ahogyan sok más ágazatot – rettenetesen leépítették a kilencvenes években. Különösen vérlázító, ami az addigi egyik húzóágazattal, a cukoriparral történt. Annak története egyfajta „állatorvosi ló”.
Elöljáróban annyit: a rendszerváltás idejében 12 cukorgyár működött. Abból egyetlen egy maradt. Az összes francia, osztrák és francia-brit cégek kezébe került, s végül egy kivételével az összeset bezárták. Előbb az MDF-, majd az MSZP-SZDSZ-kormány hathatós asszisztálásával.
Fotó: Mickey, Grósz és Palmer / PS
