Komlós János, Róna Tibor, Darvas Szilárd – ők voltak valaha, a kommunizmus ötvenes, hatvanas, hetvenes éveiben a „humor nagyágyúi”. Az első kettő az ÁVH-n kezdte, a harmadik propagandistaként. Készülő könyvemben Róna és Komlós lesz főszereplő, Darvas Szilárdnak – ha egyáltalán – mellékszerep jut.
Komlós és Darvas viszonylag fiatalon haltak meg, Komlós az ötvenes évei végén, Darvas annak elején. Róna pedig a sikerei csúcsán Angliába távozott. Mindhárman mértéktelenül sokat ittak. Ha a Föld nem is, ők piáltak rendesen.
Darvas 1961-ben halt meg, ekkor már a Kádár-diktatúra ismert humoristája volt, természetesen sorra búcsúztatták a lapok [igaz, valódi nekrológot kevesen írtak]. „Ismét kiváló, fiatal írótól és újságíró pályatárstól kell végső baráti búcsút vennünk. Döbbenetes, de sajnos, igaz: Darvas Szilárd ötvenkét éves korában váratlan hirtelenséggel meghalt. Tartalmas, de befejezetlen életművet, szép, népünk ügyének szeretetétől átfűtött verseket, könyveket, választékosan szellemes humoreszkek, magvas publicisztikai írások sokaságát, színpadi és film-vígjátékokat és szomorú barátokat hagyott itt.
Jól emlékszünk még sokan a felszabadulást közvetlenül követő idők Darvas Szilárdjára, akinek tolla alól a »Szabadság« szerkesztőségében rendre kerekedtek ki az ugyanitt dolgozó Gábor Andoréhoz felnövekvő új hangú szatirikus kispublicisztika emlékezetes, tömör írásai.”
Máshol: „Darvas Szilárd – a nemrég elhunyt kiváló humorista – írásai igazán népszerűek. S ez nem véletlen. Humoreszkjei, karcolatai csípnek, vágnak, kacagtatnak, megnevettetnek. Ezt az a jól sikerült válogatás is igazolja, amelyet most bocsátott közre a kiadó.”
Csípnek, vágnak – körülírása, átírása a mérgező, bántó, célzott, megrendelt humornak.
Darvas Szilárd a Rákosi-diktatúra megszilárdulásának idején többek között a Szabadság című lapnak és a Ludas Matyinak is írt. Sőt, utóbbi vezető szerkesztője is volt.
A Ludas Matyi ekkoriban a legaljasabb, humortalan humorba bújtatott propagandát képviselte. Darvast sokoldalúnak mondják a lexikonok, és valóban az volt. Írt lejárató költeményeket, bántó humoreszkeket, a politikai ellenségeket leleplező riportokat, gyűlöletkelő publicisztikákat
és arra is volt ideje, hogy ilyen fantasztikus alkotásokban is részt vegyen:
„A színmű Valentin Katajevnek, a modern szovjet irodalom egyik, legjobb képviselőjének regényéből készült. A regényt Trócsányi Zoltán fordította magyarra, színművé Darvas Szilárd dolgozta át.
Valentin Katajev a szovjet munkáról írt, arról a munkáról, amelynek éppoly sok hőse van és éppoly sok győzelme, mint a Vörös Hadseregnek. A regény (illetve a dráma) az első ötéves tervért folyó harc idején játszódik. A szovjet, dolgozók megértették a nagy célt: négy év alatt teljesíteni az öt, évre előirányzott óriási munkatervet.
Megértették és mindent elkövetnek, hogy ezt a célt valóra váltsák.”
Valamiért nem rohanunk a könyvtárba, hogy kivegyük.
Szovjet propaganda
Zsigmondi Boris tévés rendező jelentése [1946. július 9.] szerint [amelyet a Magyar Kommunista Párt propaganda-osztályának írt a szovjet filmek propagandájáról] Darvas porondmesterként is ellátta pártfeladatát: „A Tisza Kálmán tér segítségével a nyár folyamán a kultúrgárdák műsorprogramjába a strandokon, a szovjet filmek propagandáját bekapcsolják. Darvas Szilárd elvtárs egy humoros konferansziét állít össze:
»Mit lát és mit nem lát a pesti közönség a szovjet filmekben?« címen. Tömbmulatságok, kórusok propagálni fogják a szovjet filmek dalait. Ezen kultúrgárdák részére munkájuk előmozdítása céljából a MAFIRT mozikban orosz filmekhez, ingyen belépést biztosítunk.”
Szóval Darvas ’45 után a ma már kevéssé ismert Szabadság nevű propaganda-lap munkatársa lett. „Kritikus szellem volt. Nemcsak másokkal szemben. Önmagával is. A háború után a Darvas József-Zilahy Lajos-Kállai Gyula szerkesztette napilap, a Szabadság munkatársaként harcos tollal írt.
Szúrt, vágott, csípett. Amikor azonban észrevette, hogy ellenfeleit a helyzet ellenségeivé akarta tenni, fegyvernemet váltott. Abbahagyta a napi rotációs politizálást. Lágyabb húrokat pengetett”
– írták a 100. születésnapján. Azaz: 2009-ben. Ha már a húrokat említették, meglehetősen hamisan pengetve a Premier nevű magazinban. Amikor a tartalomjegyzéket megnéztem, nem lepődtem meg a szerzőn: Molnár Gál Péter, a rezsim rettegett kritikusa és ügynöke volt.
Nagy önfelmentő és átfestő-művész. És notórius hazudozó.
Szóval a Szabadságot Darvas, Kállai és Zilahy szerkesztette – igazán csak utóbbin lepődhetünk meg.
Ő [Zilahy] viszont hamar rájött, merre tart az újság és az ország: bár 1945-ben a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság első elnöke lett, már 1946-ban lemondott, majd 1947-ben Amerikába menekült. Ahogyan Darvasék annyi más célpontja.
Nem tudom, Darvas mikor „váltott fegyvernemet”, 1947. szeptember 27-én a következő cikkel jelentkezett [Szabadság]: „Darvas Szilárd: Komoróczy”
„Minél többet beszélgetek önként választott és jótékony falusi magányomban Komoróczyval, annál nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy ő a jövő embere. Komoróczynak nem itt kéne penészednie ebben az isten háta mögötti balatoni faluban, neki régesrég, pontosabban egy hete a Parlamentben volna a helye.
Komoróczy ugyanis foglalkozására nézve reakciós. Már most ne tessék nekem azt mondani, hogy ez önmagában még nem jogcím a politikai szereplésre és a mandátumra. Számtalan példa helyett csak az egy Pfeiffer Zoltánt említem, aki ugyancsak nem mint zseniális író, tudós, feltaláló vagy közgazdász vergődött kissé kétes, de kétségtelenül hatalmas népszerűségre. Még csak nem is ügyvédi szereplése folytán, hiszen fasisztamentő akciói hazánk összreakciósságához képest aránylag szűk körben voltak ismeretesek.
Nem, nyugodt lélekkel állapíthatjuk meg, az ismert alattam hasonlattal élve: Pfeiffer Zoltánról a kutya se tudta, hogy a világon van, mindaddig, míg ismeretessé nem vált, hogy jólmenő ügyvédi prakstisa mellett főfoglalkozása a reakció.
[…] Ezért mondom én, hogy Komoróczynak jövője van, lévén olyan komoly reakciós, hogy csak akkor vigyorogja el magát, ha, eszményképe, Pfeiffer Zoltán nevét hallja, bár ismeretei vezérét illetően elég hiányosak. Csak annyit tud róla, hogy »igazi úr és antiszemita, aki majd véget vet ennek a parasztvircsaftnak«.
Komoróczy ugyanis nem népi származék, azelőtt Kriegshubernek [nem is lehetett más az elképzelt figura, csak német származású, Darvas ezért plusz pénzjutalmat érdemelt – MG] hívták és az egyik minisztériumból lett kihajítva holmi népellenes bűnök miatt [nyilván minimum volksbundista volt, nem, legyen inkább SS-tiszt].
A sors iróniája, hogy Pfeiffer Zoltán pártvezér és képviselő lett, Komoróczy pedig birtokán gazdálkodik, holott ő is van olyan reakciós, mint Zoli, a neve pedig magyarosítás következtében sokkal könnyebben mondható”.
Nincs mit hozzátenni ehhez a cikkhez. Talán csak annyit: Rákosiék ekkori egyik legnagyobb célpontja a megtörhetetlen Pfeiffer Zoltán volt. A „Zoli”.
Írtam már arról, hogy Darvas munkatársa, elvtársa és barátja, Erdős Péter miket firkált össze Pfeifferről államvédelmi kapcsolatait is kihasználva. Ebből a szempontból most fantasztikus segítség az a popmenedzserrel készült interjú-kötet, amely már a nyolcvanas években jelent meg, és amelyben Erdős meglehetősen őszintén és szókimondón beszélt erről a korszakról is.
A szöveg azért is fontos, mert pontos látleletet ad arról, hogyan lesz egy tehetséges, okos, traumatizált emberből cinikus, bosszúra és vérre szomjazó propagandista.
„A Szabadságnál pillanatokon belül sztár lettem, nem volt főnököm, sőt én hatalmaskodtam mindenkivel. […] Akkor még más volt az újságírás. Én például rendkívül ügyes voltam a koalíciós partnerpártok elleni anyagok összegyűjtésében. Akkor nem riportokat kellett írni, hanem leleplező riportokat. Nekem is ez volt a specialitásom.”
Kiket kellett lejáratni? – kérdezzük.
„Mindenkit. A Pfeiffer-pártot, a kisgazdapárti szélhámosokat, a vagyonukat kimentő tőkéseket. […] Ilyen volt a lap karaktere. A Szabadság bulvárlap volt. És persze ha leleplező riportot vittem, akkor dicsfény lengett körül, ha nem, akkor semmi nem lengett körül, esetleg nem is közölték az írásomat. De nekem hetente 3-4 napon is jelentek meg első oldalas riportjaim. Ez főleg azért volt lehetséges, mert hamar kiépültek az információs kapcsolataim, szinte kész riportanyagokat kaptam, csak meg kellett írni.
Ahhoz, hogy az összeszedett adatokat kissé dramatizáljam, nekem jó érzékem volt. Mindig volt érzékem ahhoz, hogy egyetlen mondatban foglaljak össze valamit. Ilyeneket: az imperialisták országokat foglaltak el az olajért, a Fogaskerékgyárban pedig elcsöpögtetik. Többször előfordult, hogy Rákosi fölhasználta a beszédeimben a riportjaim szlogenjét”.
A durva, hogy erre még ekkor is büszke – nem látja a háttérben a halottak hegyeit? De a moralizálásnál fontosabb a következő szöveg:
„Ez főleg azért volt lehetséges, mert hamar kiépültek az információs kapcsolataim, szinte kész riportanyagokat kaptam, csak meg kellett írni.”
Előző cikkemben az ÁVH-s forrást idézve írtam arról, hogyan járt be Erdős Péter a Politikai Rendőrségre haverjához, Róna Tiborhoz [a későbbi humoristához], aki az Útlevél Osztályt vezette. Előtte meg azt részleteztem, hogyan fonódott össze szintén Erdős a Gazdasági Rendőrséggel, hogy végül már a klubnapon is ő legyen a „poénfelelős”.
„Mi voltunk a kommunista párt bulvárlapja, és a Szabad Nép volt a komoly pártlap – folytatta. – Darvas Szilárd, aki a Szabadságnál dolgozott, egyszer azt mondta, mi csak bejárók vagyunk, a Szabad Nép-esek pedig a bentlakók.
Zelk Zoltán dolgozott ott, Gábor Andor… bár őket csak így tartotta el a hatalom, írniuk nem volt kötelező, de kaptak fizetést. Darvas Szilárd kivétel volt, ő mindennap írt egy humoros kis színest, nagyon jókat. Néha persze írt Zelk is, Gábor Andor is, de csak ritkán. […] Csodálni való időszak voltak, mert mindannyian ismertük a pártvonalat, s így még mielőtt intenciót kaptunk volna, már tudtuk, mit kell csinálni. Előbb tudtuk, mint ahogy elért hozzánk az utasítás.
[…] Kiolvastuk a vezetők beszédéből, például Révai vezércikkéből, hogy mi a vonal. Akkor a vonal fontos fogalom volt. És mi azt szolgáltuk. […] Én teljesen fanatikus voltam. […]”
„Amikor 1947-ben megnősültem, kiutaltak egy lakást nászajándékba. A Petőfi tér 3-ban.
Valamikor a Bánffy báró lakása volt, aki disszidált, és otthagyta a teljes berendezést. Gobelinek a falon, nagy értékű bútorok. Mindez együtt járt volna a lakással, de én ezt nem fogadtam el. […] Két óriási szoba volt, egy hatalmas hall, és volt egy cselédszoba is, ahol egy időben Darvas Szilárd lakott, amikor elköltözött hazulról.”
Darvas egyik fia 1941-ben, a másik 1946-ban született. Tehát a hazulról elköltözés azt jelentheti, hogy otthagyta a két gyereket. Köztük azt, amelyik még kétéves sem lehetett. De ez magánügy – bár híres emberről, így mégsem az.
Maga Erdős azt mondta, lemondott a bútorokról, ami az ő pénzközpontúságát, de egyáltalán popmenedzser-karakterét ismerve legalábbis furcsa. Főleg annak ismeretében, hogy szintén az ÁVH-s tiszt írt arról, hogyan üzletelt egy útlevél-kiadás segítésével Erdős és Róna, hogyan kapott utóbbi egy lakást, előbbi meg tízezer forintot. Ez akkor hatalmas pénz volt. Ehhez képest eléggé billeg ez a nagyvonalúság – de persze igaz is lehet. Talán. Vagy inkább Erdős – ahogyan én – ki nem állhatta a gobelineket.
De az első a munka volt. Darvas kitartóan gyártotta a lejárató-anyagokat. Ilyeneket:
„Óriási vita – folyik a Szabadságpárt és a Kisgazdapárt között arról, hogy melyikük a reakciósabb – írta a Szabadság, 1946. november 29-i számában. – A nagyarányú perlekedést Sulyokék zászlóbontása indította el […] Két veszekedő között a harmadik örül mondja, a latin közmondás. Nos, a mi örömünk igen mérsékelt, mert mély emberismerettel rendelkeznünk, s tudjuk, hogy a szerelmesek gyakran hajba kapnak. […]
Ha a demokratikus rendőrség szidalmazása vagy a malmok államosítása lesz a téma, óriási lesz az összhang. Szárnyak, ha találkoznak, a kéjben.”
Sulyok Dezső – egy másik kérlelhetetlen ellenfél. Darvas megint elvégezte a feladatát. Tényleg nem tudom, mikor kezdett lágyabb húrokat pengetni, a következő cikk is tipikus lejárató-írás.
Itt villan fel híres „humora” [Ludas Matyi, 1947. november 11: „Még egy emigráns”]. Az az igazság, hogy ez ugyanaz a színvonal, aminek utolsó ismert fóruma a Hahota volt. Előételnek egy szokásos karikatúra éppen ebből a számból:
„Mint ismeretes, a rendőrség elfogta Hekus Döncit, az áruházi gyilkost, egyidejűleg Pfeiffer Zoltán, a Független Demokrata Pár fasisztamentő vezére külföldre szökött. Ebből is kitűnik, hogy demokráciánkban a politikai bűncselekményeket büntetik szigorúbban.
Az üggyel kapcsolatban a »Daily Links« című amerikai sajtóorgánum szerkesztője megbízta Mr. John Hadovát, a lap fürge riporterét, hogy szokott tárgyilagosságával kommentálja a legújabb magyar eseményeket.
Mr. Hadova készséggel eleget tett a megbízatásnak, de aznap este túl sok wiskyt ivott és a cikk a szokottnál is jobban sikerült. Íme: »Magyarországon újabb áldozata van az ellenzéki politikusok ellen indított hajszának. A koncentrált támadás ezúttal Hekus Ödön, a Független Demokrata Párt vezére ellen irányult, aki mint ismeretes, a legutóbbi képviselőválasztások alkalmával a Párisi Nagyáruház listáján jött be a magyar képviselőházba. Akik Hekus Döncinek, ennek a meg nem alkuvó magyar politikusnak, Sulyok Dezső szellemi örökösének gerinces múltját ismerik, egy pillanatra sem kételkedhetnek abban, miről is van voltaképen szó. Mr. Hekus, a magyar demokrácia egyik legfenköltebb alakja, kiváló közgazdász és példás családapa.
Természetesen nem várta meg, míg mentelmi jogát felfüggesztik, hanem családjával együtt elhagyta hazáját.
Puritánságára mi sem jellemzőbb, minthogy mindössze egy véres ballonkabátot hozott magával. A koholt vádirat szerint Hekus Döncinek kapcsolatai lettek volna Pfeiffer Zoltánnal, a Párisi Nagyáruház rövidáru osztályának vezetőjével, aki több kéjgyilkosságot követett el titokban, így eljárás folyik ellene adóeltitkolás miatt.
Hekus Dönci azóta, már Ausztria amerikai zónájában tartózkodik s rövidesen áthajózik hozzánk, hogy Nagy Ferenc, Eckhardt Tibor, Jékzely László és Al Capone mellett egyik szószólója legyen az igazi demokráciának.“
Óriási humor. És közben hullottak a fejek.
Folytatjuk.
