Találtam egy igen értékes cikket a Népszabadságban. Szerzője Libik György, ötvenhatos, később Svédországba emigrált, és Kéthly Anna „eszmei köréhez” tartozott. ’44-ben ő bújtatta Péter Gábort. Ezért aztán Vásárhelyi Miklósék alkalmasnak vélték arra, hogy interjút készítsen a békében megöregedő politikai terroristával. Fel is kereste budai lakásukban Pétert és feleségét, Simon Jolánt. Az interjú nem készült el, de azért írt egy cikket, amelyből kiderül, mennyire nem értett meg semmit sem Péter, sem kommunista felesége. És mennyire nem lettek soha szembesítve semmivel.
És hogy jött ide Vásárhelyi? Miért erőltette ő az interjút? Hiszen Péter Gáborékhoz tartozott. Emlékezetes, hogy Vásárhelyi, a diktatúra vezető propagandistájaként együtt ment le Pócspetrire az ÁVH vezetőjével és Rákosi belügyminiszterével, Kádár Jánossal. A többi ÁVH-s szálról majd máskor. Akad még.
Most inkább nézzük ezt az érdekes, de persze elkeserítő cikket.
Mert mennyivel érdekesebb lett volna, ha néhány még jó erőben lévő, nem nagyimrés elítélt kereste volna fel, és esetleg komolyabban számon kérték volna a legyilkolt barátaikért, rokonaikért.
De kezdjük a cikket:
„Áprilisi budapesti látogatásom alkalmából, 1989-ben többen mondták nekem – így Vásárhelyi Miklós és a Raoul Wallenberg Társaság fiataljai –, hogy próbáljam rávenni Péter Gábort: adjon nekem interjút, vagy írja meg akár könyvnyi terjedelemben a visszaemlékezéseit. Úgy gondolták, hogy én vagyok az egyetlen, aki esetleg sikerrel járhat: eleddig mindenki más faggatózásának kategorikusan ellenállt. Mire alapozták ezt a föltevésüket?
Egyedül arra, hogy Lesiklás című könyvemből nem kis meglepetéssel tudták meg: 1944 júliusában, a német megszállás idején, aztán a bizonyos estén, amikor kiderült, hogy az ő neve is szerepel a németek letartóztatási listáján, én voltam az, aki Losonczy Gézát és őt – jóllehet korábban egyikőjüket sem ismertem személyesen – Újpesten biztonságba helyeztem.
Arra gondoltak tehát, hogy ennyi év után, ha másért nem, hát viszonzásul életének közel fél évszázaddal ezelőtti megmentéséért, Péter Gábor esetleg előttem hajlandónak mutatkozik valamelyest nyíltabban beszélni múltjáról, vagy legalábbis arról, hogyan értékeli ő saját egykori politikai tevékenységét.
Végül is engedtem az unszolásoknak. Miután megtudtam, hol kell keresnem a telefonkönyvben (nem a saját nevén szerepel), föltárcsáztam Péter Gábort. Mind ő, mind a felesége, Simon Jolán, nem titkoltan örültek, amikor megmondtam, ki vagyok. Persze az is lehet, hogy nem is nekem, hanem magának a hívás tényének örültek: gondolom, nem túl gyakran tárcsázzák föl őket olyan személyek, akiktől nincs okuk tartani, akiknek nincs velük személy szerint elszámolnivalójuk.
Elmondtam nekik, hogy Stockholmban 1981-ben publikált könyvem rövidesen Magyarországon is megjelenik, és én – élve ezzel az alkalommal – szeretném pontosítani, már ahol ez egyáltalán még tehetséges, az abban foglalt konkrétumokat. Ezért az összes könyvemben előforduló, még élő szereplővel szeretném egyeztetni a róluk írottakat, és ők is ezek közé tartoznak. Nem zárkóztak el, így megállapodtunk, hogy a lakásukon meglátogatom őket.
Érkezésemkor Péter Gábor már földszinti budai lakásának ajtaja előtt várt. Amint beléptem a lépcsőházba, elém jött, és tartózkodásom ellenére megölelt. Némi meglepetéssel azon kaptam magam, hogy mostani mivoltában jobban emlékeztet Bacsó Péter évekig betiltott filmjének, A tanúnak őze Lajos által megszemélyesített Péter Gáboréra, mint amilyenként emlékezetem őt az 1944–1945-ös időkből megőrizte. Mintha a modell hasonult volna filmbéli megszemélyesüléséhez...
A felesége, Simon Jolán pedig egyenesen érzelgős szívélyességgel fogadott. Igaz, ehhez képest kissé furcsán kezdődött a beszélgetésünk. Alighogy leültünk, Simon Jolán rögvest ezzel kezdte: »Valószínűleg nem fogsz velem egyetérteni, de ami 1956-ban történt, azt én ma is ellenforradalomnak tartom.« »Én is!« – feleltem neki, amin láthatólag megrökönyödött. – »Legalábbis november 4- től…« — tettem hozzá magyarázóig. Megjegyzésemet válasz nélkül hagyta.
Kettőjük közül egyértelműen a felesége, Rákosi egykori titkárnője hordta a kalapot, igazából az egész beszélgetés alatt Simon Jolán személyisége dominált.
Mindamellett a megjegyzésemet követő röpke kínos hallgatást végül is Péter Gábor törte meg. Ellágyult hangon témát váltott: »Képzeld, Gyurikám, mielőtt Albert végleg elment volna az országból, meglátogatott, és mindenféle szépet és jót beszélt rólad. Azt is mondta: ’44-ben ő szólt neked, hogy helyezzél bennünket biztonságba«
…Miután beugrott, hogy »Albert« nyilván nem más, mint Szent-Györgyi Albert, kénytelen voltam közbevágni: »Ez nem egészen így volt. Én Major Tamással voltam kapcsolatban már 1942-től, amikor ők Moliére-től a Duda Gyurit játszották a Népligetben – Nelly mutatott be bennünket egymásnak. És ’44-ben, a németek bevonulása után, Major adta meg nekem azoknak a nevét, akik részére az én feladatom volt rejtekhelyről gondoskodni…
Tőle kaptam meg Losonczy Géza és a te nevedet is. Ezt követőleg találkoztunk először egy kocsmában, a Ferdinánd híd környékén. Losonczyval voltál, de nekem voltaképp még sejtelmem se volt róla, kicsodák-micsodák vagytok, csak annyit tudattak velem, hogy németellenesek vagytok, a németek pedig üldöznek benneteket, sürgősen el kell titeket bújtatni – de ennyi nekem akkor éppen elég volt.«
Ami Szent-Györgyi Albert 1946-os állítólagos búcsúlátogatását illeti, arról nem volt mit mondanom: nem voltam jelen. Viszont így is erősen valószínűtlennek tartom. Egyrészt, mert Péter Gábor 1946-ban, maga mögött immár egyéves hírhedett ÁVO-főnöki múlttal, aligha tartozott azok közé, akiktől az ország végleges elhagyásakor Szent-Györgyi Albert érzelmes búcsút akarhatott venni. Másrészt, mert Péter Gábort akkor már egészen másfajta indítékokból keresték föl, akik egyáltalán megtehették.
Nem kizárt, hogy Szent-Györgyi valóban járt nála, de ha igen, akkor föltehetőleg sokkal inkább azért, hogy világhírét, érinthetetlenségét, tekintélyét valamilyen eltűnt barátja vagy ismerőse érdekében vesse latba. Mindez már ott keresztülcikázott az agyamon, de hangosan nem mondtam ki.
Ehelyett inkább fellapoztam a könyvemnek azt a részét, amely arról szólt, hogyan mutatta be nekem Major Tamás ’44 júliusában a Ferdinánd híd Lehel utcai oldalán levő kocsmában Péter Gábort és Losonczy Gézát, vagy – mint Major akkor nevezte őket – »Bajuszt« és »Karcsit«.
Megint másik téma. Simon Jolán Péter Gáborról: »Képzeld, egyszer a férjem azt mondta Rákosinak: ki van zárva, hogy Rajk kém volt. Tudtam volna róla, hiszen egyszer még aludt is nálam!..«
Kaptam az alkalmon, és Péter Gáborhoz fordultam: »Szerinted miért volt szüksége Rákosinak erre az egész Rajk-ügyre? Valóban veszélyes riválist látott benne?« – ő erre csak szó nélkül bólintott, és annyit jegyzett meg, hogy a Históriában 1986-ban volt is erről egy írás, szívesen adna belőle egy példányt, csak éppen nem találja.
Sebaj, majd csak sikerült másutt előkeresnem. Simon Jolán közbeveti : Zinner Tibor, a történész, aki ezekkel a dolgokkal elég sokat foglalkozik, nincs túlzottan jó viszonyban Litván Györggyel, mivel Litván kétségbe vonja Zinner szavahihetőségét. Én: »Litvánt ismerem, nagyon jó róla a véleményem.«
Simon Jolán: »Ugyan, Litván is azok közé tartozik, akik már réges-rég csak abból élnek, hogy valamikor le voltak csukva!«”
[[Azért az egész Nagy Imre-körre gondolva hadd adjunk legalább ebben némi igazat Simon Jolánnak. De ennél érdekesebb a következő rész, amiből kiderül, hogy a Péter Gábor-féle szörnyetegek hogyan gondolkodtak magukról. Hogyan hasították le a bűnöket, s hogyan emelték ki azt az állítólagos jótéteményt, amit szerintük elkövettek.]]
„Én: »Láttad a Bacsó filmjét, A tanút? Nekem fantasztikus élmény volt. Igaz, ahogy a zakó szövetét vizsgálgatod, az nem volt egészen hiteles. Legalábbis ’44-ben még nem ilyen voltál. Most viszont mintha jobban hasonlítanál a filmbeli alakodra, mint a ’44-esre.«
Péter Gábor: »Tudod, a rosszindulat feledékennyé tesz… ’52-ben bányaszerencsétlenség történt Miskolcon. Tizenhét bányász a tárnában rekedt, már mindenki letett az életükről. Akkor fölhívott Rákosi telefonon, hogy csináljak már valamit. Miskolcról fúrógépeket hozattam a bányához, két hétig éjjel-nappal dolgoztam, de végül is sikerült kimentenem őket…«
[[Majd egy másik kellemetlen kérdésnél visszatért ugyanerre a részre.]] Péter Gábor:
„Tizenhat napot töltöttünk ott egyfolytában. Orvosok, mentőkocsik, miegymás. A szovjetektől is kaptam fúrógépeket. Aztán egyik nap telefon a Rákositól: »»Meddig akar még ott totojázni? Azt képzeli, hogy maga a Vöröskereszt?««…«
Én: »Nemrég olvastam Faludy György könyvét, a »»Pokolbéli víg napjaim««-at.« Simon Jolán: »A Faludy egy szenilis hülye!« Én: »Szerintem pompás könyv. Az egyik pillanatban sírtam, a másikban nevettem, amíg olvastam. De ő csak az egyik oldal szemszögéből írta meg a dolgokat. Ha ti megírnátok a másikéból, ezzel teljesebb lehetne a kép«.
Péter Gábor: »Méghogy totojáztunk … Két álló hétig éjjel-nappal dolgoztunk…«.
Simon Jolán: »… és mihelyt az emberek látták, hogy ő nincs ott, azonnal leálltak a munkával.«
Péter Gábor: »Aztán végül is kijöttek. A saját lábukon ráadásul. Mi ételt készítettünk, terített asztallal vártuk őket, körbeülték, és enni kezdtek.«
Simon Jolán: »Az valami gyönyörű szép dolog volt. A bányászok Rákosinak is írtak egy köszönő levelet, ötvenhatban aztán a férjem mégiscsak kénytelen volt megmondani, hogy Rákosi személyesen adott utasítást a verésekre is«”.
Azt hiszem, mára elég ennyi. Ebből is látszik a lényeg. Péter Gáborék így látták önmagukat. Így haltak meg. „Ártatlanul”. Sőt, „hősökként”.
Vezető kép: Őze Lajos A tanúban
