Emlékszem a kakaós-csigára. Nagy volt, lapos és száraz. A teljesen megszáradt részeit félve ropogtattuk el. De akkor vissza a hajnalhoz. Állok a kisbolt előtt. Hátamon táska. Fogom a szíját a két kezemmel. Kakaós csigát fogok venni. Előttem szétesett, hallgatag emberek. Türelmesen állnak és várnak. Nem hajléktalanok. Vannak közöttük munkások és árnyemberek. Utóbbiakat úgy hívtuk: „félcsövesek”. Nem szemben, mondhatni inkább a hátuk mögött, nem is mindig gúnyolódva, inkább megállapításszerűen. Nem lehet tudni, dolgoznak-e vagy azt, hol laknak, de azért ránézésre laktak valahol. Félcsövesek. Tele volt velük Kispest és Kőbánya. Akkor még nem tudtam, hogy ők mind a Legvidámabb barakk gyermekei.

Pár perc múlva bejutok a boltba. „Barackot” – mondják előttem. A boltos keze a kartondobozba nyúl, és kivesz onnan egy „tüskét”. Ezek szerint barackot. „Barack ízű szeszesitalt”. A vásárló fogja, kisétál, megáll a bolt előtt, szakavatott mozdulattal lecsavarja vagy szinte letépi a kupakot, majd ledönti. Van ennek egy technikája. Később nekem is megtanították. Nem megiszod, hanem a torkodra töltöd, és a gluttyoltatás után egyben nyeled le. Volt, hogy az illető még egyszer beállt a sorba. Más kibírta eggyel. Van, aki rögtön duplázott. Sört, kísérőt azért nem nagyon vett mellé senki. Reggel a sör csak eltelít. 

Voltak lehetőségeik a kilencvenes években. Volt, aki azt mondta: „vodkát”. Más: „cseresznyét”. Azt, hogy „unikumot”, azt nem igazán hallottam. Mind nagyon öregeknek látszottak. Úgy éreztem, hogy az igazán tönkrement szellemalakok, a „félcsövesek” negyven-ötvenéves koruk után kortalanná válnak. Elérnek egy ráncossági szintet, és úgy maradnak. Megáll számukra az idő. 

Ülünk a kőbányai moziban. Filmklub. Gothár Péter filmje. Iszonyatosan tetszik Pierre, miért nincs ilyen barátom? „Anyádat, Rajnák”. „Anyádat, Rajnák” – lehet, hogy nem is így mondta, de éppen ez a hozzáállásom és sokunk hozzáállása a tanárokhoz és a hatalomhoz. A Szent Lászlóba járok. A tanárok nagy része nem hajlandó Szent Lászlónak hívni. Nekik ez a László. Akkor még nem fogom fel, de nagy részük kőkemény balos, több egyenesen kommunista. Mint a spanyol tanárom. Régi kommunista tankönyvből tanított. A kubai Pedro. Meg a többi marhaság. A kilencvenes évek közepén, végén. Röhögtünk rajta. Mármint a tankönyvön. Sokszor két nagy szatyorral járt. Benne vasaló, meg mit tudom én. Szürreális volt. Nem nagyon kedveltük egymást. Nem azért, mert kommunista volt [igazából nem nagyon fogtam fel, hogy az, és akkor nem is jelentett volna még semmit], azért, mert nem tanultam. Ő meg vonalas volt.

Ránézésre [és valószínűleg amúgy sem] nem volt alkoholista, mások ránézésre is igen. Meg tudtuk is róluk. Többségük teljesen alkalmatlan volt pedagógusnak, boldogtalan, sokszor egyenesen agresszív, mérgező karakterek voltak. Néhány jobb tanárra emlékszem, de azok valahogy felőrlődtek. Ezt bírni kellett, mint az ivást. Az osztogatott „zsibiken” röhögtünk, kemény osztály voltunk, volt, aki visszaadta „Zsigának” vagy legalábbis felállt, és megkérdezte: visszaadhatom? Látszólag megtörhetetlenek voltunk, de azért sokakat kiszórtak. Hírünk volt az iskolában. Meg külön a társaságunknak, nekem is.

Emlékszem, valamiért megengedték, hogy irányítsuk a sulirádiót. Elkezdtük üvöltetni az egyik szünetben a Pink Floyd-tól A Fal [The Wall] egyik ikonikus számát. „We don’t need no education /We don’t need no thought control /No dark sarcasm in the classroom /Teacher, leave them kids alone”.

Már nem emlékszem, melyik tanár rontott be, de elég ideges volt. Többet nem rádiózhattunk. Érthető.

Nem emlékszem, hogy a magyar órán kívül bármi hasznosat is tanultam volna. A tömegkommunikáció menő volt, vágtunk, fotóztunk, filmeztünk, de én igazából akkor még csak írni szerettem. Lógásra jó volt a „tömkom”, mások kihasználták a lehetőséget. Magyarból éltanuló voltam, főleg irodalomból. Én, meg egy később ismertté vált MSZP-s politikus fia. Ő volt a bezzeg-gyerek az osztályban, a jó tanuló, akkor már régóta nem volt KISZ, de ha lett volna, nyilván ő lett volna a titkár. Nem rosszindulatból írom, ő sem volt rosszindulatú, különösképpen törleszkedő sem.  

A barátainkkal egymásnak is adogattunk könyveket. Az egyik rossz tanuló barátom adta oda a Közönyt, meg az Undort. Mit tudtam én Camus és Sarte későbbi sorsáról akkor? Hogy utóbbi milyen szemét módon elbánt antikommunistává vált egykori „barátjával”. Semmit. A Virágot Algernonnak-at is továbbpasszoltuk egymásnak. A rossz tanulók. A fekete bárányok. 

Aztán álltam a buszon, és néztem a sok szürke embert. Álltam a bolt előtt, és néztem a sok szürke embert.

Nem tudtam, honnan jön ez a szürkeség, nem olvastam a Sátántangót, a Sinistra körzetet, főleg a külföldi irodalmat szerettem, Vonnegut, Merle, Updike és persze Salinger. Ő volt akkor a csúcs. Szerettem volna Franny és Zooey családjában élni. 

Emlékszem a reggeli könyöklésekre, hogy mennyire nehéz volt feljutni a 99-esre, amin mindig akadt egy-két szenny-ember. A tömeg tűrte ezeket a nagyhangú, kötekedő naplopókat, volt, aki cigivel szállt fel, más csak emberkedett. Azt tanultam: ezt tűrni kell. Azt tanultam: hallgatni kell. Nagyon nehéz megtanulni az önmagadért és másokért való kiállást. 

Persze nem mindig ment a hallgatás. Nem tetszett az a fajta elnyomás, amely a gimnáziumban uralkodott. Sem az, amely a téren. A rendőrök a semmiért megmotoztak. Volt, hogy csak azért, mert álldogáltunk. A szipusok meg simán odajöttek, féltünk, hogy kés lehet náluk. Fele akkora gyerekek voltak, mint mi, de tényleg rettegtünk egy pillanatra. Kéz ökölben, láb befeszülve, készen a futásra.

Az osztályfőnökünktől is sokan féltünk. Értelmes, talán szabadnak született ember volt, kreatív, határozott, de sokszor kegyetlen és cinikus. Ezt a félelmet főleg a feketebárányok érezték. Tudtam, hogy többet akar tőlem. Azt is, hogy tehetségesnek tart. Meg is mondta. Haragudott rám. Tulajdonképpen igaza volt. Haragudtam rá. Tulajdonképpen igazam volt. 

Lehetett volna úgy, hogy jól viselkedem, jól tanulok, pontosan dolgozom, és már a suli vége felé gyakornokoskodni kezdek a tévénél vagy egy lapnál. De lehetett volna úgy is, hogy végképp elkallódom, és tíz évvel később egy boltban állok hajnalban, azt morogva: „egy szilvát”.

Köztes úton mentem, s haladok. Amit írni akartam, hogy valahogy nem is mi, a gyerekek, a tanárok, hanem a rendszer volt rettenetes, és ledarált nálam sokkal tehetségesebb, jobb, nemesebb embereket is. Belénk ívódott ez a megfoghatatlan valami, akár a méreg. S persze ez a sokszor nyílt, máskor alig érzékelhető elnyomás kovászként is működött: a fekete bárányok közül páran ma is a legjobb barátaim közé tartoznak, de a többiek sorsát is úgy, ahogy követem. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem. Legtöbbünknek igen. Van, akiről tudom, hogy „körtéért” áll sorba valahol. De lehet, hogy megvárja, amíg délután három lesz.

Sorsában a darálógépnek, saját magának, a szüleinek és talán nekünk is szerepünk volt. Azért elég sokat kutakodtunk a feketeségben, a sötétség mélyén. És nem mindenki tudja levetni a rá aggatott gúnyát, a rásütött billogot. 

És talán nem is mindenkinek kell. Ha nincsenek áldozatok, akkor mi sem látjuk önmagunkat, saját megmenekülésünket. Gusztustalanul hangzik, de talán igaz. Még akkor is, ha az igazán jóbarát már ma, most megjósolható elvesztése borzasztóan fáj.

S most itt ülök, nem szegényen és nem gazdagon. Pont jól: boldogan. Volt esély arra, hogy nem fogok itt, vagy sehol sem üldögélni.

Gondoljunk egy percre azokra, akiknek nem sikerült. S most azokra, akik miatt nem sikerült. És könyörgöm: ne felejtsük el a lázadást. Ne engedjük ledarálni a fekete bárányokat. 

Fotó: Rockfesztivál, Miskolc, 1973 / Fortepan.hu, ad.: Urbán Tamás