Latinovits Zoltánt nem szerette a rezsim. És ő sem szívelte a diktatúrát. Egy akkori anekdota szerint egyszer visszakérdezett Komlós Jánosnak: az ÁVH-s vagy a színházigazgató érdeklődik? A Színészkirály nyomában.
Fent van az egyik internetes video-megosztón egy olyan rövid, nagyjából kétperces felvétel, amin mindig meghatódom. Sokan látták, s főleg hallgatták már, én is sok embernek megmutattam, úgy vagyok vele, mint Pavlov kutyája a csengővel – mindig ugyanazt a hatást váltja ki belőlem. A hangfelvételen Ruttkai Éva, a legendás színésznő beszél szerelméről, Latinovits Zoltánról. Az eredeti anyagot Kaposy Miklós készítette, ő beszélgetett el Ruttkai Évával.
Én most lejegyeztem az igazán szívbemarkoló sorokat:
„Mi ketten együtt kergettünk valamit, amit színészálomnak hívnak. Én őbenne és ő énbennem igazi társra talált. Ezért sem tudtunk elszakadni egymástól. Mert ez egy szenvedélyes nagy szövetség. […] Tulajdonképpen a színészpár azért nagyszerű, mert egyik sem vethet a másik szemére semmit. Ez nem lágy összeborulás, két ember, úgy képzeld el, mintha a hátunk érne össze, és úgy harcolunk.
És amikor mi úgy, újra úgy, talán még úgyabbul találtunk egymásra, te nem is tudod, a Bibliában van ilyen. Mert az ember fiatalon szerelmes, és ez a szerelem tartalmas volt és hosszú volt, és akkor valahogy nem ment, tizenhat év után. És akkor darabig elváltunk, hogy mit tegyünk, hogy ne egymást kínozzuk. És kiderült, hogy nem megy egymás nélkül. És akkor újra elhatároztuk, hogy újra együtt és akkor… Tudod… Ezt egészen egyszerűen nem lehet… Nincs módom befogadni.”
Ruttkai Éva 1986-ban hunyt el, mellrákban. Latinovits Zoltán tíz évvel korábban „ment el” [halála máig rejtélyes, bár az öngyilkosság a „legelfogadottabb” verzió, Ruttkai sohasem hitt ebben], ezután a színésznő gondozta a „Színészkirály” hagyatékát. Már amit lehetett.
Ablonczy László színháztörténésztől idézem a következő jelenetet:
„[…] ha meggondoljuk, hogy a televízió kulturális magazinjának szerkesztői között is spiclik diktálták a módit, avagy művészélettársak, és jó időn át az ÁVH-s Váradi György vezetésével alakították, mely előadás érdemes felvételre s vele a hallhatatlanságra. Vagyis becsületét tekintve is igen retardált társaság szervezte a közhangulatot s azt a teóriát, hogy nincs szükség például Latinovits Zoltánra – így színházi felvételeit megsemmisítették, ezt élete utolsó színpadi fellépésén, a Mikroszkóp Színpadon 1986. június 26-án Ruttkai Éva szemébe is mondta Váradi Györgynek.”
A színésznő halála évében Parancsolj, tündérkirálynőm! című életrajzi könyvén dolgozott, de az már csak töredékekből készülhetett el. Abban az esztendőben jelent meg a következő interjú [a Magyar Ifjúságban], amit szintén Ablonczy készített. A beszélgetésben is szóba került a Mikroszkóp Színpad:
„– Sokféle legenda keringett, kering körülötte. Egyik emlékezetes történet, hogy a Mikroszkóp Színpadon Latinovits a nézőtéren ült, s Komlós János színpadra hívta. S akkor Latinovits megkérdezte: Komlós milyen minőségben invitálja. És sorolta, Komlós életútjának korábbi posztjait. Megtörtént ez például?
– Nem, ilyen nem történt. Kitalálták, szó se volt ilyenről. Az történt, hogy Komlós az egyik műsorában olyan ízléstelenséget, de annál sokkal többet engedett meg, hogy szó volt a műsorban az Őrült naplójáról, s utána közvetlenül bevágtak egy képet a Ködszurkálóból. Zoli akkor írt Komlósnak. Komlós pedig válaszolt, hogy »kérésedre levettük a műsorról«.”
KOMLÓS ÉS AZ ÁVH
Fiatalkorom óta nagy Latinovits-rajongó vagyok. Az említett Ködszurkáló is megvan, s bár nem mindent értek belőle – hiszen ennyire nem mélyedtem el az akkori színházi világban –, a műből áradó szenvedély lenyűgöző, ahogyan az is nyilvánvaló, hogy Latinovits megpróbálta megújítani a szocialista színházat. Ki ha nem ő? De ennél érdekesebb előbb Váradi, majd most Komlós felbukkanása, valamint az is, hogy kérdésként 1986-ban azért már megjelenhetett ez az anekdota. „Sorolta, Komlós életútjának korábbi posztjait” – így a talán csak kitalált, de mindenképp vágyott, kívánt történet.
Szóval Komlós. A későbbi mikroszkópos ÁVH-s tisztként először Szegeden dolgozott, ennek titkairól először Bálint László [egykori kémelhárítóból lett kutató] könyvében olvastam. A már többször említett Ablonczy László 2017-ben remek cikket publikált Komlós hátteréről a Magyar Időkben, ebből idézek:
„Ezerkilencszáznegyvenötben rövid ideig a budapesti városháza közellátási nyomozója, a kommunista párt tagja, májusban önkéntesként az ÁVH-ba jelentkezett. 1947-ben Szegeden osztályvezető-helyettes, majd vezető, 1948-ban a Budakörnyéki Osztály élére került, 1950-ben Pécsre vezényelték. Komlós egy elménckedésében írta: »Aki nem tudta kitalálni, hogy aznap hogyan kell táncolni, azt megtáncoltatták« (Fő a fejünk).
Beosztottjai szerint főnökként kíméletlen táncmesterként működött »…rendkívül durva, goromba volt velünk szemben. Indokolatlanul késő éjszakáig /sokszor hajnali órákig/ tartva bent az elvtársakat, lealacsonyító hangon beszélt hozzájuk /te hülye, marha stb./ […] Ez a magatartása olyan hangulatot idézett elő, hogy az elvtársak legszívesebben elkerülték vezetőjüket, féltek tőle. Többen leszerelés és [az] öngyilkosság gondolatával foglalkoztak, mert Komlós szabotázzsal vádolta őket« – vallotta Sztankó János százados (1954. augusztus 22.).
Komlós bestiálisan hajszolta a tagosítást; Szilágyi Józsefné hadnagy szerint délelőttjeit bizonyos Máriánál, a Nádor Szállóban töltötte, s az éjszaka volt rémjárásának szaka, s »a Pécsi Osztály az ő utasítására a törvénytelenségek sorozatát követte el« (1954. augusztus 12.). Lencsés Miklós IV/4-es hadnagy hamis költségszámláit említette, s egy Lajka fényképezőgép légiesítéséről is beszélt (1954. június 22.).
Az erősen hiányosnak tűnő dossziéból kitűnik: magas műveltségét dicsérik, nyelvtudása: angol német, orosz, továbbá héber és latin, utóbbiakat életrajzában nem vallotta be (1960). Példás táncmesterként dolgozott a feloszlatott szabadkőművesek körében éppúgy, mint a »Grősz [József] ügy vizsgálati munkájában [1951 tavaszán] kiváló eredményt érte el, majd ezután egy különlegesen bizalmas ügy vizsgálatában […] jól megállta a helyét«.”
Majd: „Váratlan fordulat: 1953 elején elbocsátották Komlóst. Az elismerő frázisok után oka gyanúsan egyszerű érvelés: »Siránkozó, puha kispolgár, aki a kemény bírálat hatására összeomlik, letörik.« (Pekár József főhadnagy) Alkalmatlanság miatt leszerelték? Pontosítsunk: beszerelték a tudomány területére. A Mezőgazdasági Kutatóintézetbe lesz személyzetis, igazi ÁVH-s poszt, majd a Középgépipari Technológiai Intézetben szakfordító. 1953. február 14-i nyilatkozata szerint bármely, munkájával kapcsolatos információival az ÁVH-t »haladéktalanul értesíti«. 1955 végén hivatalosan is visszakerült az alvilági cég állományába. A Külkereskedelmi Minisztérium protokollfőnöke: »Miután teljesen átvette a meglévő hálózat irányítását az operatív munka ezen a területen lényegesen megjavult« – jellemezte Muzserák József százados.
1956. október 23-án a rádióból a tömeget figyelő szaktársai Komlóst a tüntetők között vélik észrevenni. S ha ez nem az őt gyűlölő ÁVH-sok hamis vádja, akkor hangulatfelelősi provokátornak is gyaníthatjuk, mert november 2-án már az MSZMP tagja, azonban a kémelhárítás emberei nem óhajtanak vele találkozni. S minő fordulat: »Az ellenforradalom után a Rádió magyar irodalmi csoportjának vezetője lettem« – írta életrajzában.
Ezerkilencszázötvenhét szeptemberében már a Magyar Nemzet munkatársa, 1958. szeptember 16-tól a lap kulturális rovatvezetője. Mihályfi Ernő főszerkesztő: »Az ellenforradalom idején becsületesen viselkedett.«”
Komlós Jánost ekkoriban kevesen ismerték, később a Mikroszkóp Színpad vezetőjeként és előadójaként már a fél ország. Ebből az időszakból származik a fent említett anekdota, amely szerint Latinovits az őt provokáló Komlósnak visszakérdezett: „A rabbi, az ÁVH-s őrnagy vagy a direktor kérdez?” – ha igaz, ha nem, fantasztikus szöveg. És, ha érteni akarjuk a szocializmust és a mesék erejét, akkor nem árt elfogadnunk, hogy tulajdonképpen lényegtelen az igazságtartama. Az anekdota már azzal gyógyított, hogy egyáltalán megszületett.
AZ IGAZMONDÓ JUHÁSZ
Ruttkai Éva Latinovits őszinteségéről és hajlíthatatlanságáról a következőket mondta a már citált Ablonczy-interjúban (’86, Magyar Ifjúság):
„Voltak neki persze mindenféle »dobásai«. Bizonyos dolgokat nem láttam úgy, mint ő. Sokszor mondtam neki, nem értelek téged. Ha egy ember púpos, miért kell neki azt mondani, hogy púpos. Nem volt nekem sem igazam mindig, amikor ellenkeztem. Ilyenkor mindig azt mondta: »Hát nem érted? A féreg az megesz téged. A férget nem szabad hagyni!« Sokszor jut eszembe mostanában, mert kertművelés közben közelebb kerültem a természethez. S bizony látom, hogy így van. A férgeket, meg a leveleket, amik elszáradnak, pusztítani kell! Hogy az éljen, aminek élni kell. De hát azért osztogatott ő igazságtalanul is, és féltek tőle. Sokan féltek, s az emberek, akitől félnek, azt nem mindig szeretik. És teremtik ellene a legendát, önvédelemből.”
[Személyes megjegyzés: kamaszkorom óta rendszeresen használom a „féreg” kifejezést az igazán alávaló, antipatikus és javíthatatlan emberekre, ami joggal zavart már másokat, akik ezt erősnek tartották. Főleg az egyik volt barátnőmet, aki igazi állatbarát, ezért nem is értette, miért bántom meg a csúszómászót azzal, hogy egy gonosz emberi lényt hozzá hasonlítok. Tulajdonképpen igaza volt és van, de a féreg – az féreg. És, aki „kiérdemli”, arra mondjuk csak ki.]
Ruttkai Éva a fenti interjúban nem csak Komlóst említette, de az akkor – 1986-ban – még ereje teljében lévő Molnár Gál Pétert, aki a Kádár-diktatúra talán legismertebb kritikusa volt. A híres-hírhedt MGP szakmailag felkészült, de morálisan züllött értelmiségi volt, aki kegyetlen kritikájával Latinovitsot is megsebezte.
„Felmérte, amennyire tudta, a magyar színházi életet. Felmérte a tehetségeket és majdnem azzal egyenes arányban a lehetetlen helyzetben levőket. Ez a lista persze változott, de olyanokkal próbált szövetséget kötni, akik aztán közben el is árulták. Gondolok itt elsősorban Molnár Gál Péterre. Aki híve volt. Ennek több jelét is adta. Úgy tudom, hogy Huszárikkal együtt tervezgettek, mivel ők magukat ketten álmodozóknak tartották, Molnár Gált pedig egy realista mozgó politikusnak. Úgy látszott, hogy ebből a közös vállalkozásból valóság lehet. 1976 februárjában még semmi konkrét választ nem kapott. Felment a minisztériumba, egyik szobából ment a másikba, azt hiszem Garas Dezsővel együtt küldözgették őket.
A Bozzi premierjének a napján történt, pénzt is ígértek, de ehhez elsősorban lehetőség kellett volna. Épp a napokban hallottam a rádióban, hogy milyen kiváló akusztikájú terem a Dohány utcai zsinagóga Ezt akarta színházteremnek. Azt hiszem, már akkor sem működött. Én csak most döbbenek rá egy csomó akkori szándékára, mert én se tudtam úgy odafigyelni minden elképzelésére, ahogy talán kellett volna. Mert leveleztünk, s naponta csak percekre találkoztunk. És akkor a Bozziban, ahol Csortos Gyula-i méreteket mutatott a színpadon, mert erős volt, bájos volt, elbűvölő volt. Molnár Gál Péter leírt olyanokat, hogy »hát bizony, nem tudom, hogy miért kellett…«
Nem azt mondta, hogy idefigyelj, te magyar állam! Latinovits miért játszik az Operettszínházban? És írt volna nyílt levelet akárkihez! Hogy tessék kérem már odafigyelni! Mert nekem az nem tetszik, hogy ő ebben játszik. Ehhez joga van.
De hogy »nem tudom bizony úgy« – ebből Zoli azt érezte, hogy uramisten! – rettenetesen érzékeny és jó füle volt! – hát akkor engem csak így le lehet sajnálni nyilvánosan? Tehát nem így vagyok, hanem amikor most betettem újra a lábam Pestre, nem lehetek több, mint egy produkció és szánandó látványosság? »Az árulás füstje fáj« – írta nagyon szépen Kányádi Sándor a neki ajánlott versében.”
Gyönyörű, megrázó vers, kissé szégyellem, hogy eddig nem is hallottam róla. Azt hiszem, fontos megmutatnom. A Népszavában 1977-ben publikálták, ahol a szerző mellett annyi állt: Románia.
„PROMÉTHEUSZ nem a lánc nem az óraműpontossággal visszajáró sas csőre karma az árulás füstje fáj a fuldoklás szégyene miért kellett körém gyújtanotok az erdőt”.
Ruttkai Éva 1986-ban minden bizonnyal nem tudhatta, hogy Molnár Gál Péter nem csak rosszindulatú kritikus, de az állambiztonság szorgalmas ügynöke, titkos megbízottja volt. Akit saját állítása szerint egy kiskorú megrontásának vádjával zsaroltak be a BM-hez.
Folytatása következik.
