Mensáros László története csodálatos. Először akkor kezdett foglalkoztatni, amikor még hosszú évekkel ezelőtt a levéltárban az ötvenhatos dossziéját olvasgattam.
Másodszor akkor, amikor a badacsonytomaji internálótáborban jártam. Felgyalogoltam az egykori büntetőtelepre, a múlt nyomai már jobbára eltűntek. Mensáros László játszotta az ott játszódó Nyár hegyen főszerepét. Ő volt az a kommunista értelmiségi – Szabó doktor –, aki a filmben találkozott egykori fogvatartójával. Mint az Ítéletlenül valódi meghurcoltjai Hajnal Piroskával.
A filmet a kommunista Bacsó Péter rendezhette meg. Ilyen filmeket (sem) bízhattak másra. Nem rossz film, de nem is kiemelkedő, nincs A tanú (szintén Bacsó) szintjén. Milyen érdekes (persze nem az, valójában rendszerszerű), hogy abban is egy rendes, jóravaló kommunista a meghurcolt főszereplő. A buta, de elvhű Pelikán elvtárs.
Erről lehetett már beszélni, filmet készíteni a hatvanas években. Ezzel az aczéli-kádári kultúrpolitika (a két főkolompos maga is megjárta a „saját” börtönét) azt üzente: mi is megszenvedtük, de most már vége van. A ti – azaz az óriási többség – szenvedéseiről meg majd máskor beszélünk. Felőlük: sohanapján.
A filmnek számomra egy emlékezetes jelenete van: amikor az egykori táborparancsnok (Veszeli, Tomanek Nándor alakítja) sörözni hívná Mensárost, aki egy pillanatra ránéz (az a pillantás!), majd a Balatonba ugrik.
Vajon hány néző tudta, hogy Mensáros kétszer is megjárta a kommunisták börtönét? Néhányan biztosan. Először akkor, amikor 1949-ben politikai okokból kirúgták a Színművészetiről, és végső elkeseredésében el akarta hagyni a hazáját. Elfogták, »tiltott határátlépés«, rámérték a büntetést. Az sem segített, hogy apósa a Gamma RT alapító igazgatója volt. A hatalmas, sikeres vállalatot természetesen államosították. Juhász Zoltán – okosan – akkora már már régen elhagyta Magyarországot, végül Kolumbiában telepedtek le. Ott is van eltemetve a család.
A kiszabadult színészt Pest helyett Debrecen fogadta be, a Csokonai csillaga lett, a városban éltek a gyermekeivel és a feleségével. Rákosi helyére a hozzá képest liberálisabb diktátor, Nagy Imre érkezett, a félig agyonvert ország hörögve, vért köpve, de levegőt vehetett, szóval úgy tűnt, minden csodálatosan alakul.
Aztán a magyar nemzet ötvenhatban azt mondta: elég. Sokan az egész eszmére, a kommunizmusra is nemet mondtak, Mensáros nem tartozott közéjük. Fiatalon baloldalivá vált. Hitt Nagy Imrében. A debreceni forradalmi bizottmány tagjaként a szovjet csapatok kivonulását követelte. Csak két évvel később jöttek el érte. Akkor már Budapesten forgatott, még megvárták, amíg befejezik a filmet, aztán letartóztatták. Debrecenbe vitték, vonattal, a történet szerint az emberséges őr hagyta, hogy bilincs nélkül utazzon, nem akarta megalázni a színészt, aki megígérte, hogy nem szökik el.
Nem is tette.
Aztán a börtönben találkozott Istennel.
„És akkor, 1958 őszén a debreceni börtönben, ahol az egyik cellából a másikba helyezgették át az embert, egyszer csak összekerültem egy katolikus plébánossal – mesélte már 1990-ben Ablonczy László színháztörténésznek. – Sokat beszélgettünk és vitatkoztunk egymással. A keresztény hit igaz megértéséhez és átéléséhez ekkor még nem volt igazi affinitásom. Ez a pap minden reggel titokban misézett a cellában, felhasználva az édesanyja által küldött szőlőt és kovásztalan kenyeret, amit élelmiszercsomagban kapott. Egyik nap így szólt hozzám:
– Holnap reggel az utolsó misémet mondom, mert megvonták a csomagkedvezményemet, holnapra marad még egy szőlőszem és egy kovásztalan kenyérdarabocskám. Ha részt akarsz venni ezen a misén, előtte meggyóntatlak.
Ez a felszólítás olyan volt számomra, mintha maga Jézus kínálná fel nekem a lehetőséget. Megrendítő hatással volt ez a nyilvánvalóan nem véletlenül kialakult helyzet. Döntenem kellett.
És akkor rájöttem, hogy nem filozofálgatni és okoskodni kell, vannak titkok, amelyeket el kell fogadni. Jézust nem logikával, hanem feltétlenül odaadással és szeretettel kell követni. Gyóntam, megáldoztam. Ez az utolsó mise az én utolsó lehetőségem is volt arra, hogy visszatérjek és segítségével megváltozzam.”
Végül 1960-ban szabadult ki Márianosztráról, természetesen a színészi pálya egy ideig zárva maradt előtte, a Lónyai utcai textilraktárban dolgozott. Elmondása szerint ekkoriban az ismert színészek közül egyedül a bátor, és „már” amúgy is fekete bárány Latinovits Zoltán kereste meg.
Itt történt meg vele a következő csoda.
„A Lónyai utcában írni-olvasni nem tudó emberekkel dolgoztam a pincében, ahol patkányok szaladgáltak. Ennél mélyebb már nincs. Ott is visszahúzódtam. Könyveket vittem, és olvastam. Borzasztó diskurzusok folytak körülöttem. Két hónap múlva, egy téli napon, egyszer csak megszólal valaki: »Mondd meg már, mit olvasol, baszd meg. Olyan jó ez? Mi ez? Olvass már föl valamit!«
És elkezdődött az, hogy rendszeresen föl kellett olvasnom. Készültem mindennap, mint az előadóestre, Shakespeare-darabokkal, Arany János-, József Attila-, Szabó Lőrinc-versekkel, Shaw-darabokat olvastam fel, aztán az Oidipuszt és az Élektrát – elképesztő hatással!
Mindegyiket egy kicsit magyaráztam. Ha én ezeken nem megyek keresztül, nem hiszem, hogy ez az átalakulás létrejött volna.”
Mensáros László később pincérként is dolgozott (a margitszigeti Casinóban és a pesterzsébeti Csiliben), majd Aczél György 1961-ben kegyet gyakorolt: Berényi Gábor unszolására engedélyezte, hogy a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződhessen. Három évvel később jöhetett fel Budapestre, ahol 1984-ig a Madáchban játszott.
Ekkor már nem hitt a szocializmusban. „Ma szégyellem, de a jó ég tudja, mitől, valóban hittem, hogy népi demokrácia. Én mindig amellett álltam, hogy ez a rendszer életképes. Hogy ez a rendszer teljesen életképtelen, arra később jöttem rá” – mondta erről.
A magyar közönség számtalan filmben, illetve versmondóként is megcsodálhatta a játékát. Az említett Nyár a hegyenben nyújtott alakítással győzött a mexikói filmfesztiválon, de természetesen nem vehette át a díjat. Hiszen nem volt útlevele. Ha ő nem is, Bacsó Péter természetesen kimehetett Közép-Amerikába, benne teljesen megbízott a diktatúra.
Mensáros csak 1974-ben kapott útlevelet. Addig?
„Addig nem engedtek. Tudván, hogy a Madách Olaszországba és Moszkvába is utazik, még az eltervezett szereposztást is megváltoztatták, hogy én kimaradjak.”
Így működött a már lazábbra eresztett fojtózsinór. S persze máshogy: „Már régen pesti színész voltam, amikor Tamás fiam a debreceni egyetemi könyvtárba jelentkezett. Kerülőúton tudtam meg, nevemre való tekintettel nem vették fel. Most antikváriumban dolgozik”.
Mensáros László hatalmas színész volt, bátor, jólelkű ember, s végül a diktatúra lassan, de őt is felmorzsolta. A félelem, a kétszer is megtört pálya, a megaláztatás, a börtönévek nem múlnak el nyomtalanul. Hatvanhét évesen hunyt el, de mindig idősebbnek látszott a koránál. Nehéz élete volt, amit az sem tett egyszerűbbé, hogy a férfiakhoz (is) vonzódott. Egy olyan diktatúra idején, amelyben a homoszexuálisokat a legkeményebben üldözték. Titka már csak jóval a halála után derült ki, Czeizel Endre döntésének köszönhetően.
„Czeizel Endre 2007-ben közzétette [Mensáros László 1993-ban hunyt el – MG], hogy a neves színész élete vége felé rábízta a titkát. A genetikusnak hátrahagyott üzenete szerint ő maga is vállalta volna nyilvánosan a másságát, ha kora és betegsége nem akadályozza meg benne… az azonban kevéssé valószínű, hogy másságából adódó plusz publicitást aprópénzre váltotta volna: botránykeltésre vagy politikai tőke kovácsolására” – írta erről Deák-Sárosi László filmesztéta.
Nem tudom. Ha rágondolok, mindig a dacos pillantása ugrik be, mielőtt szó nélkül a Balatonba ugrik. Aztán az az egy szem szőlő. A raktárban dolgozó honfitárs káromkodása. Aztán a figyelme. Meg persze Mensáros őszinte, megható bejegyzései, intelmei, amelyet Péter fiához írt.
Talán egyszer neki is lesz emlékszobája. Emléktáblája legalább van.
Fotó: Fortepan, adományozta: Révész György, készítette: Hegyi Gábor
