Párszor megpróbáltam elolvasni Proust méltán híres művét [Az eltűnt idő nyomában], de eddig rendre beletörött a fogam. Lehet, hogy rosszabb pillanataimban kaptam bele, de mindig hamar feladtam, végtelenül unalmasnak tartottam. Ami persze elég szánalmas és nagyképű megjegyzés valahol. Ellenben igaz.

A lényeg úgysem a regény, hanem a benne rejlő pszichológia, a híres sütemény, amelyre a publicisták jelentős része szerintem úgy hivatkozhat, hogy – hozzám hasonlóan – el sem olvasta a regényt. De miért is kellene? Ez a sütemény a közös tudás részévé vált – kívánhat-e ennél többet egy író?

Az én süteményem leginkább a zene. Naponta több órát hallgatom, megtehetem, olyan munkám van, amelyet úgy végezhetek, hogy a fejemen van a nagy fejhallgatóm, esetleg a hordózható hangszórón szól, vagy az apámtól örökölt hangfalakon.

Helyben vagyunk. Az egyik lejátszási listámon ott van egy Jethro Tull-dal. Természetesen megvan cédén is [apámtól], letöltve is valahol [régen történt], a címe: „Wond’ring Aloud”.

Fantasztikusan szép, léleknyugtató dal. A szövege is. Az interneten elérhető fordítás szerint [én lusta vagyok, és nem is akarok belefutni semmilyen ki nem kényszerített hibába] a következő:

„Hangosan tűnődök,
Hogy hogy érezzük ma magunkat
Tegnap este a naplementét kortyolgatva
A kezem a hajában volt
Saját magunk megmentői vagyunk
Ahogy elkezdjük, mindkettőnk szíve életre dobbantja
a másikat

Hangosan tűnődök
Vajon az évek jót hoznak majd?
Ahogy kilibben a konyhába
Érzem az illatát, ahogy
a vaj elolvad a pirítóson
Aztán jön, összemorzsázza az ágyat
És én csóválom a fejem
És csak az, amit adsz,
Az mutatja meg igazán, hogy ki vagy.”

Ennyi az egész. Alig két perc. És persze mindig apám jut erről a dalról is az eszembe. Van pár ilyen. Tőle örököltem a Jethro Tull szeretetét. Emlékszem arra, hogy a maga csendes módján örült, amikor újra és újra meghallgattam a Thick as a Brick című albumot, amely a progresszív rock egyik igen jelentős, bár annyira nem ismert albuma. Volt idő, amikor minden szombat, vasárnap vagy tetszőleges este beraktam a lejátszóba. Együtt éltünk akkor apámmal.

Ha veszekedtünk, vagy fasírtban voltunk, a zene hozott össze minket. Ha nem tudtuk elmondani, hogyan vagyunk, a zenével üzentünk egymásnak. Pontosan tudtam, hogy pontosan érti az éppen hallgatott zenéből, hogy hogyan érzem magamat. És én is sejtettem, mi van éppen benne, attól függően, mi szólalt meg felül. [Ő lakott a felső szinten.] Nyilván van, amit egyszerű dekódolni, ha valaki például elkezdi üvöltetni a Love hurts-öt vagy A Whiter Shade of Pale-t, akkor ott nyilván nő lehet a háttérben.

Nők. Apámat és anyámat is összekötette a zene, meg a jó regények szeretete is. Nagyon sok könyvet és albumot hoztam tőlük, otthonról. Ahogyan a feleségemmel vannak közös számaink, úgy minden régi szerelmemhez kapcsolódik sok-sok dal. Ahogyan a barátokhoz is. Így minden zenehallgatás akár egy időutazás is lehet, attól függően, van-e kedve, ideje-e erre az embernek. Néha sötét helyekre tévedhetünk.

Amikor néhány évvel ezelőtt apám meghalt, én szerveztem a temetést. Akkoriban kellett igazán felnőnöm. Azt akartam, hogy zene szóljon, de ne a temetői, hanem amiket szeretett. Volt egy Miles Davis-szám, a Time after Time, annak is egy olyan koncertváltozata, amely már a mennyei szférát karcolgatja. Aztán volt két Peter Gabriel-dal [a Drop és az I Grieve], meg egy Riverside [OK]. Utóbbi eléggé ismeretlen, egy lengyel progresszív rock banda, amelyet már én mutattam meg neki, és amelyet nagyon megszeretett. A két Peter Gabriel-dal éppen a gyászról, a szomorúságról szól.

Rosszabb napjaimon nem bánnám, ha egyszer eltűnne az ember a fenébe a földről, hogy miért, azt nem hiszem, hogy ki kellene fejtenem. De aztán mindig a zenére, az irodalomra és az összes többi szépségre gondolok, és elhessegetem magamtól ezt a gondolatot. Most megbetegedve, a januári nihilben terpeszkedve elég volt meghallgatnom ezt az egyetlen Jethro Tull-számot, hogy megnyugtasson. Aztán beindult az emlékláncolat, amelynek a vége mégiscsak az, hogy igen, igen és igen.

Köszönöm.