A Facebook, illetve az internet a nagy hazugok és a nagy hazugságok közkedvelt, közismert terepe. Olvasom a politikusok, értelmiségiek, véleményvezérek posztjait, mind békés, csodálatos embernek tűnnek, a tökéletes életükkel, a tökéletes életfilozófiájukkal. Aztán néha kiesnek a szerepükből, és elkezdenek egy-két írásban gyűlölködni. Lásd a legutóbbi esetet Észkombájnnal. Ilyenkor aztán megjelenik a horda.

Amely nem Aranyhorda, inkább csorda. A rajongók, a tévécsillag-hívők élőhalott-serege, akik úgy védik a mesterüket, mintha a Szent Grálról, de legalábbis egy pesti Charles Mansonról lenne szó. Pedig általában ezek a személyek emberként meglehetősen aprók, kicsinyesek, akiknek a legszívesebben a Bizottságtól idézne az ember: „ergyák vagytok”.

Az ergyák csonkig égnek, írhatnám szarkasztikusan, de mindig olyan savanykás, keserű, ragadós az utóíz. Mintha a jellemükkel, a viselkedésükkel a szerzőt, a szemlélőt is bepiszkítanák, akár a pókháló, ha hozzáérünk. Ezekre a „mesterekre”, szóval az elénk tálalt „példaképekre” igen jellemző a megpiszkált Észkombájn által is mutatott viselkedés: áldozatpóz, aztán per emlegetése, esetleg csak azzal való fenyegetőzés, siránkozásként is értelmezhető riposzt, visszatámadás, végül különböző lejárató, személyeskedő jelzők. Majd következik a saját oldalán, illetve pártja tetszőleges felületén [médiumán] publikált panaszkodással vegyes gyűlöletkeltés. Célpontja az ő múltjára nagyítóval pillantó szerző. Utóbbi hozzászólásának, véleményének kifejezésének lehetősége nélkül. Észre sem vettük, már nyakig ülünk a csatorna mélyén összegyűlt feketés lében. De kibírjuk. Előre tudjuk, mi lesz a reakció.

Aztán a tó újra megnyugszik, a kis hullámok eltűnnek, a horda-összetevők is a dolgukra mennek, mintha ott sem lettek volna. Nem ismered fel, amikor a szemébe nézel a metrón. Ott unott és undok átlagember, csak viselkedésével, létezése gyötrelmének, gyötrelmes létezésének folyamatos magamutogatásával üzen. Homlokán lelkének üzenete: szar az élet. Ezt adják tovább. Ez a „szakrális tudás”.

A masina meg pörög tovább. A hatalom, a politika, a média ezeket az embereknek tűnő sáskákat táplálja, élteti, belőlük él, ha hozzányúlsz ehhez a hatalmas testhez, kiderül, hogy léggömb, mégpedig lemmingekkel tele, akik hamis ábrándjaik szétpukkanását egyféle végső jelnek véve menekülnek bele a mobiltelefonjuk, tévéjük képernyőjébe, hogy azzal összeolvadva újra élőnek érezzék magukat, és megnyugodjanak.

A horda. Közben kritizálják a birkanépet, a manipulált kisembert, a „nyomorult magyarokat”, a „házmesterek népét”, s közben nem értik, hogy saját, magát függetlennek hazudó házmesterük, Cipollájuk folyamatosan a képükbe hazudik, hergeli, tüzeli, vezeti ezt a valahol szerencsétlen, sajnálatra méltó bandát, ezeket az elmagányosodott, magára hagyott embereket, és néha-néha kijelöl egy célpontot.

Ahogyan én.

De kicsi vagyok, és tulajdonképpen esélytelen. Átlagosan képzett, se nem zseniális, se nem rossz könnyűsúlyú ökölvívó egy kegyetlen, magát jóságosnak hazudó nehézsúlyú ellenféllel szemben. Hiszen ahogyan egy hozzászóló találóan megjegyezte: hogy jönnek a hozzám hasonló emberkék Észkombájnhoz vagy Bájgúnárhoz, akiket kétmilliónyian néztek a különböző külföldről licencszelt műsorokban?

És tulajdonképpen igaza van. Amíg én egy tér közepén beszélek, addig mondjuk Észkombájn egy városnyi méretű megafonba üvölt.

És bármilyen szomorú, még mindig, mindenhol ebbe a posztkommunista elitbe ütközünk. A horda bábmestereibe. S most nem azokról beszélek, akik csak írnak, alkotnak, színészkednek, teszik a dolgukat, vagy egyszerűen a hatalmat kritizálják, hanem azokról, akik folyamatosan a képünkbe köpnek. Boldogságos, akár szivárványos savakkal. Sok, valójában jó ügyet ellopva, kisajátítva, a hullám tetejére ülve. A sok „csodálatos”, „mindenki által szeretett”, meg mit tudom én milyen, élethazugságokkal felérő jelzőkkel teletűzdelt értelmiségi. Ez az egymást éltető, egymást világhírűnek nevező brigád.

Akár saját csoportjainkban és társaságunkban is fellelhetőek. Sokszor ők sugdosnak rólunk mindent össze, leginkább a hátunk mögött, és akkor nem értjük, mire fel ez a gyanakvás az ismerős szempárakban.

Úgy érzem magam, mint Thomas Bernhard Irtás című művének a hőse. Elsüppedek a füles fotelben, és nézem a belterjes, bécsi, azaz budapesti elit utálatos magánszámait. A megkerülhetetlenek operettjét.

Halottak és élők. Olvasom a rég elhunyt, nagy, liberális, baloldali emberektől származó idézeteket. Nincs olyan nap, hogy ne jöjjön fel egy újabb és újabb Lélekbalzsamozó-citátum, amelyekben a haza „béke-bölcse” – akit a kommunista, majd posztkommunista értelmiség és média kent fel évtizedek hosszú munkájával, kiemelve a régi elvtársat a sok hasonlóan remek lélekgyógyász közül – elmélkedik. Fényt oszt.

Én nyilván Hamvas Bélát kedvelem, és nem Lélekbalzsamozót, ha már a haza bölcseiről beszélünk. Előbbi például sohasem pózolt. Távol állt tőle a pózolás és az önimádat, az a nárcisztikus önrajongás, amely nem csupán az erről világosan beszélő Lélekbalzsamot, de a többi hasonló értelmiségit is jellemezte, jellemzi.

S ha már Hamvas, jellemző, hogy amíg utóbbit egy raktárba száműzték a kommunisták, addig Lélekbalzsam végig, akadálytalanul emelkedett felfelé a diktatúrában. Természetes: szélsőbaloldali volt, aztán a kellő időpontban baloldalivá vagy liberálissá, de mindenképpen békéssé és megértővé vált. Ahogyan annyian ebből az elitből. „De mindegy már, hagyjuk már mi volt, ‘mer az Orbán” – üvöltik mindenhol. A Propagandista lánya meg a többiek.

Hamvas maga sokat idézte azokat a keleti gondolkodókat, akik már régen megmondták: hogy a bölcsekkel és prófétákkal igencsak óvatosan kell bánni. Érezzük ennek az iróniáját: a bölcs mondja, hogy óvakodj tőlük. Ez pontosan így van. Eszünkbe juthat erről a krétai Epimenidész paradoxona: „A krétaiak mindig hazugok”. Ezek szerint ez is hazugság. Szóval akkor mégiscsak igaz?

Valószínűleg bizonyos szempontból, más szemszögből én is hazudok.

Az biztos, hogy nem tudok hinni azokban az emberekben, akik bort isznak és vizet prédikálnak. Legyen szó nagy keresztényekről vagy nagy egyenlősdiekről. Lehet, hogy olvasom őket, lehet, hogy megnézem, mit alkotnak, de nem tudok hinni nekik. Sorolhatnék sok konzervatív újságírót, értelmiségit, akik homlokegyenest máshogy élnek, mint amiről prédikálnak, és persze liberálist is garmadával, de hadd térjek vissza Lélekbalzsamhoz. Mert valójában ki – is – volt ő.

Ez az, amit a hívei vagy nem tudnak, vagy nem érdekli őket, vagy nem zavarja őket a tettek, történtek súlya. Ami valahol természetes, mindannyian mást és máshogyan méricskélünk, más és más elvek mentén élünk. De lefaragni, lehasítani mind szeretjük azt, ami nem fér bele a világképünkbe. Nyilván én is.

Félre értés ne essék, Lélekbalzsam általában okosakat mondott, engem igazából az a tökéletes ellentét zavar, amely az általa, illetve a sajtó, a már megidézett véleményvezér-elit által teremtett „imázs” és a magánember személyisége között izzik.

Lélekbalzsam ugyanis rossz apa, rossz férj volt. Ezt nem én mondom, ezt ő mondta el abban az életút-interjú-kötetben, amely nem sokkal a halála előtt jelent meg, és amelyben szokatlanul őszintén beszélt önmagáról. Ami dicséretes.

Olyan titkokat is elárult, amiket korábban sohasem olvashattunk a sajtóban. Például, hogy gépfegyverrel vonult ’56-ban a forradalmárok ellen. Vagy, hogy szerelmi életében a csaló szerepét játszotta. Nem beszélve arról, hogy taszítóan hímsoviniszta volt – hogy egy a Lélekbalzsam-hívőknek is kedves szót használjak és segítsem őket a megélésükben –, és ugye nárcisztikus személyiség.

És mi még? Pufajkás tanácsadója, állambiztonsági tisztek tanára, fegyveres ellenforradalmár. Az agresszív, elnyomó hatalom egyik fontos fogaskereke a diktatúrában, aki a BM-nek dolgozott, részt vett az állambiztonság embereinek képzésében.

A menthetetlen – idézhetnénk egy másik Bernhard-címét, csak, hogy nagyon műveltnek is tűnjek.

Menthetetlen – szerintem. Az biztos, hogy Lélekbalzsam megbizható elvtárs volt. Amikor ezt megírtam, Hordószónok, ki tudja miért a fideszes propaganda támadásáról írt, jellegzetes tódító, hamisító, útszéli stílusában, egész hadsereget álmodva mögém. Gondoltam, hogy válaszolok neki, de aztán hagytam a fenébe, leírtam, mi történik akkor, ha az ember belemegy egy ilyen vitába. Észkombájnnál is láttuk. Ő is mögém álmodta a Fideszt. Ettől pókhálós lesz az ember. Honnan tudná Hordószónok, hogy egy Lélekbalzsamozóról szóló kutatás sokkal többet visz mint hoz. Például rengeteg ellenséget, támadást. Támogatót? Nemigen.

Hordószónok úgy viselkedett, ahogyan annyian, és ahogy sokszor mindannyian, ha megmutatja valaki a hősünk valódi eredettörténetét, tényekre, nem érzelmekre alapozva. Akkor a leleplező gyűlöletes ember lesz, propagandista és gonosz.

Mert a hordának, és annak horda-szónokainak nehéz megemészteniük azt, hogy azok, akikre felnéztek, akiket olvastak, akikért rajongtak gyakran esendő, gyenge, vagy egyenesen rossz, esetleg gonosz emberek voltak. Ezért aztán törlik azt, ami nem tetszik nekik. Kiradírozzák.

Lélekbalzsammal kapcsolatban sem ildomos felvetni, hogy vajon hogyan utazhatott a rendszerváltás előtt Indiába, hogy ott éldegéljen, majd megismerkedjen a keleti tanokkal. Arról sem ildomos szólni, hogy hogyan építették fel a médiában a hetvenes, nyolcvanas évektől. Ahogyan arról sem, hogy a rendszerváltás után hirtelen Izraelbe távozott.

Későbbi állítások vagy lebegtetések szerint a növekvő antiszemitizmus miatt, de sokan okkal gyanítjuk róla is, ahogyan sok kommunista társáról, hogy nem az állítólagos – éppen általuk a sajtóban, a látszat-Magyarországon hatalmas hadosztálynyira fújt – „fasiszta seregek” miatt költözött Bécsbe, illetve Izraelbe, hanem egyszerűen tartott a felelősségre-vonástól. Persze lehet ez is-is. Az üldöztetés érzését akkor is érezhette, ha üldözöttből később ő lett az üldöző.

Vagy attól tartott, hogy nem folytatódhat korábbi aranyélete. Mert hát erről szólt volna egy valódi rendszerváltás. A rezsim korábbi kedvencei, kegyencei, hívei és főemberei szépen a háttérbe vonulnak. Mert az elképzelt világban ki került volna ’90-től vissza a függöny mögé? A Kádár-rendszer sok-sok futatott szelepe, embere, véleményvezére, csillaga.

Hamar kiderült, hogy ennek ellentéte valósult meg. A régebbi elit és a meglehetősen belterjes elit-értelmiség gond nélkül átmentette magát és kapcsolatrendszerét. Megkerülhetetlenek voltak és maradtak. A kiadók, a vállalatok, a vezető médiumok továbbra is őket támogatták, alkalmazták, és mások közben terjesztették a hazug kérdést:

hol vannak a nagy művek, kedves elnyomottak? Részben ott voltak, csak a pici kiadók adták ki őket. Párszáz példányban. Számtalan remek regényt és kutatást alig-alig ismernek. Ott voltak az ismeretlen filozófusok, pszichológusuk, riporterek, történészek is, csak a kutya nem ismerte őket néhány emberen kívül.

Meg meg sem mertük írni ezeket a regényeket. Így is alig éltük túl. Meg megtanítottatok minket egyrészt-másrészt fogalmazni, és közben elfelejtettük, mi az, hogy igaz.

Hogy igaz. Nem a mi igazunk. Igaz.

Szóval nem ismertük ezeket, nem úgy mint Lélekbalzsamnak és társainak az életművét. Előbbi hazatér Izraelből, ’94-től ismét a posztkommunista elit fontos embere, ellenforradalmár-elvtársa, Pufajkás miniszterelnök tanácsadója lett. „Harcos” jól tudja, miért bízhat meg benne. Egy alomból jöttek. Amíg Pufajkás Moszkvában tanult, addig Lélekbalzsam a Moszkvához bekötött Lenin Intézetben.

Később Lélekbalzsam lett az egyike azoknak, akik továbbra is állandóan az antiszemitizmustól rettegtek (ez emberi, egy valós trauma egy valós félelem megélése) és közben antiszemitizmustól rettegtettek (ez az én nézőpontom szerint súlyos visszaélés volt a Holokauszttal, a magyar zsidók és a magyarok közös tragédiájával, egyben igen hatásos árokásás a kilencvenes években). Amikor letartóztatták Aranybárót, rögtön antiszemitizmusra célzott mindenki. A Pufajkás-kormány alatt. Az MSZP–SZDSZ koalíció alatt.

Mi lett volna egy ilyen ügyben mondjuk ’92-ben? Maga Mark Palmer vezette volna a gyertyás felvonulást, nem fehér lovon, hanem egy a kaszinóból kölcsönkért, megnyúzott indián testén menetelve?

És hányan voltak hasonlók? Hány teljesen elfogult véleményvezér vagy olyan csillag, aki ’90 előtt és ’90 után is megkerülhetetlen volt, akiket senki sem szembesített semmivel, és ha mégis megtették abban a néhány nem velük muzsikáló lapban, akkor azonnal visszavágtak, lejáratták, bemocskolták, sokszor tönkretették a múltjukat leleplező embert.

Akik néha azok voltak vagy tényleg azzá váltak, amiknek lefestették őket, a támadások, a gyűlölködések, a megnemértések és a megálmodott összeesküvések ködében eltévedve. Mások meg nem, nem sétáltak bele a csapdákba, de a billogtól, a bélyegtől, az elhallgatástól, a bolondnak, félműveltnek, mucsainak bélyegzéstől ők sem menekülhettek. Sokan inkább visszavonultak.

Szóval innen indultunk ’90-ben. És innen indultunk 2010 után.

Ezek az egykori Kádárkirályok még ma sem tudják megemészteni, hogy már nem csak övék a kulturális tér, a teljes média, és egyáltalán a narratívák teremtésének a lehetősége. Hogy sokan megpróbáljuk elmesélni azokat a meséket, amelyeket sokáig egyáltalán nem mesélhettek el.

Ezért hull szét látványosan Pökhendipofa, vált teljesen bolsevik tempóra Moszkovita, vagy esik ki néhány pillanatra a saját szerepéből Észkombájn. Jó érzés lehet legyőzhetetlennek lenni. Elhinni, hogy csak a tiéd minden, mindent te mondhatsz meg, te határozod meg ebben az országban a világképet. Nehéz lehet ezt elengedni.

Ezt nézzük mostanában. Ezt tapasztaljuk ebben az agóniában. Ehhez asszisztál a minden országban, minden népben és nemzetben, minden korban buzgó, bugyogó és hangoskodó: horda.

A horda és hordaszónokaik.

A kép illusztráció: Heti hetes