Aki már veszített el igazán fontos embert az életében, az talán gondolkodott már azon, milyen jó lenne egy utolsó levelet, egy utolsó üzenetet olvasni az illetőtől.
Hogy valami megmaradjon, hogy valamit elő tudjunk venni, hogy valamihez ragaszkodhassunk minden áron. Néha van ilyen levél. Ilyen volt az is, amelyet Tihanyi Árpád ötvenhatos mártír írt a feleségének és a gyermekeinek. Még a kivégzése előtt.
Az egész akkor került szóba, amikor tegnap a jelöletlen sírok és temetetlen holtak „megmentőjével”, Susa Éva antropológussal beszélgettem, aki csapatával számtalan mártírt és áldozatot azonosított az elmúlt harminc évben. Ő mondta, milyen sokat adott neki ez a sor:
„Ha egyszer mód lesz rá, vitesd haza holttestemet.”
Egyetlen mondat, és mennyire sűrű, mennyi minden rejtőzik benne.
Tihanyi Árpád tanárt 1957-ben akasztották fel. Élete lexikonszerűen: „A kereszténydemokraták elleni megtorlások sorozatában a legtragikusabban Tihanyi Árpád, a Demokrata Néppárt 1947-es választási kampányát segítő győri katolikus pedagógus ügye végződött. Ő az 1956-os forradalom győri eseményeibe mint közismert helyi értelmiségi kapcsolódott be.
1956. október 25-én ismerősei és tanítványai kérésére elszavalta a Nemzeti dalt a győri autóbusz-pályaudvarnál zajlott tüntetésen. Másnap, a mosonmagyaróvári sortűzről értesülve a győri küldöttséggel a helyszínre sietett, hogy segítsen a rendet helyreállítani és a további vérontást megakadályozni. Beszélt is a tömeghez, a felelősök törvényes eljárás keretében történő felelősségre vonását tűzve ki célul. Győrbe visszatérve másnap részt vett a pedagógusok vezetőségválasztó gyűlésén, majd október végén Budapestre ment tájékozódni.
November 2-án a Dunántúli Nemzeti Tanács tagjaként Ausztriába utazott, hogy tárgyaljanak az osztrák parasztszövetséggel. Bécsben november 4-én társaival felkereste az amerikai nagykövetséget is, hogy a forradalom támogatását kérje, végül november 17-én utazott haza.
Letartóztatására 1956. december 27-én került sor. A városban, sőt a megyében elismert és tisztelt tanárt azzal vádolták, hogy a mosonmagyaróvári sortűz után az ő biztatására lincseltek meg három rendőrt. Végül »a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetése és hazaárulás bűntette« miatt a Győri Megyei Bíróság a B.009/1957. sz. ítéletével 1957. június 10-én első fokon, majd a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság a Katf.kt. 0/56/1957. sz. ítéletével 1957. december 21-én másodfokon is kötél általi halálra ítélte.”
Elszavalta tehát a Nemzeti dalt, próbálta megakadályozni a mosonmagyaróvári sortűz utáni bosszút. Majd a „Dunántúli Nemzeti Tanács tagjaként Ausztriába utazott, hogy tárgyaljanak az osztrák parasztszövetséggel”. Elmondták a korabeli propagandában mindennek. Kivégezték, utána lejáratták.
Halálát özvegye és gyermekei egy jószándékú embertől tudták meg. „Akitől ez az értesítés érkezett, édesapám utolsó szavairól is említést tett, amelyet megrendítő búcsúlevelébe is belefoglalt: »Éljen Krisztus király! Ártatlanul halok meg. Éljen a szabad, független Magyarország!«” – mondta fia, Tihanyi László néhány éve a Kisalföldnek.
De hadd idézzük a teljes búcsúlevelet:
„Édes, drága kis Máriám és drága Gyermekeim, Árpika és Lacika! Utolsó soraim, amelyeket Hozzátok intézek. A haláltól nem félek, hat hónap alatt a halálos cellában… soksok kivégzett az itt létem alatt, kb. 40-45 személy kivégzése megismerkedtetett és hozzászoktatott a halálhoz és annak gondolatához… Körülöttem pedig aratott a halál. Az írásomról is láthattátok, nem félek a haláltól. Nem izgulok, nem remegek. És még eddig senki sem félt. Mindenki hősiesen halt meg. Az édes Jézus nekem is adott erőt és bőséges kegyelmet a sors elviseléséhez. Tudjátok, az igazságért meghalni dicsőség. Krisztusnak is azért kellett meghalni, mert az igazságot hirdette a zsarnokság, a gazdag felett… Mindenszentekkor valahol égessetek értem gyertyát, s pár szál virágot tegyetek a sírra. Ha egyszer mód lesz rá, vitesd haza holttestemet. Édes drága kicsi Mária, Gyermekeim! Szerettem volna élni, szerettem volna, mert Benneteket itthagyni szörnyű. Elválni azoktól, akik nekem az életet jelentették… Édes, drága kis Gyermekeim! Búcsúzik apukátok tőletek! Egy a kérésem, szeressétek édes drága anyátokat, ki sok szenvedéssel és nehéz küzdelemmel nevel benneteket. Öleljétek, csókoljátok helyettem is, amíg él. Szeressétek ezt a drága magyar hazát és népet, és folytassátok a munkámat ott, ahol én abbahagytam. Legyetek büszkék rám, mert a mi vérünknek és áldozatunknak gyümölcsét Ti fogjátok learatni és élvezni… Bátran, felemelt fejjel és büszkén halok meg. Ezzel az utolsó szóval: Éljen Krisztus Király és a haza! Isten veletek, imádkozom értetek, utoljára ölel, csókol Benneteket a Ti forrón szerető Apátok.”
Mit tehetnénk ehhez hozzá?
„Ha egyszer mód lesz rá, vitesd haza holttestemet.” Ez a kívánsága 1990. október 30-án végül teljesült. Egykori iskolája falán pedig emléktábla őrzi emlékét. Áldja az Ég Susa Éváékat.
Vezető kép: Illusztráció, Fortepan.hu, 1944, ad.: Bakó Jenő
