Elégedetten álltam fel a székből, miután lement a stáblista a Blokád bemutatója után. A forgatókönyvíró Köbli Norbert és a rendező Tősér Ádám remek filmet alkotott. Vitt magával, izgalmas volt, néhol drámai, és mindvégig erős, egyenes, egyértelmű. Nem didaktikus, nem életszerűtlen, de mégis határozott, „narratíva-teremtő”.

A film főszereplője Antall József, a két legfontosabb idősík ötvenhat és a Taxisblokád ideje. Antall tanárként, forradalmárként és miniszterelnökként is helytáll. Utóbbi esetben, 1990-ben [1990-től] már a halálos betegséggel küzdve. [Talán nem baj, hogy a Kádár-rendszer évtizedei kimaradtak. Antall itt hős, állhatatos karakter, és ezzel nehezebben lenne összeegyeztethető az intézet-vezetés, a kényelmes állás, illetve a Kádáréktól kapott állami kitüntetés.]

A másik főszereplő Göncz Árpád, aki ’90-ben már korántsem vizsgázik ilyen jól. A Taxisblokád idején ő az, aki keményen politizál, sőt, manipulál. Pedig államfő, akinek a nemzet egységét kellett volna képviselnie akkor, amikor még azt hittük, a köztársasági elnökök valóban ezt teszik. Ehelyett pártja pecsenyéjét sütögette. Ez a valóságban is így volt, és szerencsére a filmben is így látjuk. Nem ránk erőltetve, de érzékletesen bemutatva. Aki ismeri a Taxisblokád történetét, az sokszor felnevet, felszisszen. Például akkor, amikor meglátja a farmerkabátos Pető Ivánt [az SZDSZ erős embere], aki meg sem szólal, de ott van Göncz mellett.

De utóbbi a kulcsfigura. Nem az SZDSZ-es értelmiség és a társutas sajtó által felépített „Árpi bácsit”, az általában mosolygó, a népszerűséget hajszoló államfőt látjuk – hanem azt az embert, aki tulajdonképpen hátba döfte Antallt. A korábbi barátot, harcostársat, aki beemelte Gönczöt a színpadra. Nincs kimondva, nincs ránk erőltetve, de a történelmet ismerők tudják: ebben a történetben ő az áruló. Avagy: szélsőségesebb megfogalmazásban a „patkány”, ahogy sokan nevezték.

Képmutatás kerülni ezt az állat-hasonlatot, még akkor is, ha bántó és túlzó, mert kétségtelenül ráragadt Gönczre. Ez van. És a hiedelmekkel – avagy a hazugságokkal – ellentétben nem a szélsőjobboldal találta ki. Ahogyan később a téren sem csak az odasereglett [vagy odavezényelt] kopaszok fütyültek. Hiába próbálták Bánó Andrásék ezt a történetet felépíteni a tévében. [Ez volt a hírhedt kazetta-hamisítási, avagy „Egyenleg-ügy. Szegény Szegvári Katalin ügynök-rádiós még külön könyvet is írt a szerecsenmosdatás céljából.] Ott a téren, és később az öregek is tiltakoztak Göncz ellen.

Azok, akik úgy érezték, hogy Göncz és egyáltalán az SZDSZ folyamatosan szembe köpi az antikommunistákat. A szabadságharcosokat. A magyar történelmet. És joggal érezték így. 

Gönczöt eleinte azok „patkányozták”, akik hatalmasat csalódtak a kifelé cukormázas, de a valóságban rendkívül megosztó, és hazánk külföldi megítélését illetően igen kártékony politikusban. A pletykák szerint Göncz besúgó lett a börtönben, ahol a „Patkány” lett a fedőneve.

Bizonyíték nincs, és könnyen lehet, hogy csak a későbbi csalódások keltek új életre ebben a történetben is. Visszamenőleg is „igazolva” Göncz későbbi tetteit.

Ugyanakkor érdekes, hogy „suttogva”, a suttogó propaganda szabályai szerint terjedt el ez az esetleges rágalom, éppen azzal az azóta is bevált módszerrel, amellyel az SZDSZ [MSZP] és az akkori média is lejáratta politikai ellenfeleit [például Horváth Balázs akkori belügyminisztert éppen a Taxisblokád kapcsán azzal, hogy a tömegbe akart lőni. Vagy legalábbis „fontolgatta”.

A filmben a néhai köztársasági elnök egy narcisztikusnak tűnő író-politikus, aki forradalomnak álmodja a Taxisblokádot, majd – pártjának, az SZDSZ-nek megfelelve – poltikai tőkét kovácsol a válságos, a demokráciát tekintve életveszélyes helyzetből.

Megjelenik még a sunyi, ’90 előtt még az állambiztonságnak is dolgozó Barna Sándor, Budapest akkori rendőrfőkapitánya, aki hamisan erőszakot és lemondást emlegetett, azután, hogy kisétált Göncztől.

A filmben nincs benne, de Barna is az SZDSZ-nél folytatta, Demszky Gábor főtanácsadója lett, miután a szabályszegések miatt távoznia kellett a rendőrségtől.

De ő is csak villanásokra tűnik fel, ahogyan a legtöbben.

A tesze-tosza Horváth Balázs is csak mellékszereplő, a vele kapcsolatos alkoholista-mendemondákra viszont ráerősít az a jelenet, amikor a nagy stressz idején viszkit kortyolgat. Kár lenne ezt is letagadni, kihagyni, mindenki tudta, megjegyezte vele kapcsolatban.

De ez a film Antall filmje. Akit gőgösnek, rátartinak tartott a társadalom, pedig csak szabálykövető volt.

Egész életében politikusnak nevelték, önmérsékletre, visszafogottságra. Ő nem mosolyog, ő nem „Árpi bácsi”. Talán még a családjának sem. Bár van néhány emberi, érzelmesebb jelenete, ő tényleg azért élt, amit be is teljesített: hogy átvezesse Magyarországot a demokráciába.

Nem is lehetett könnyű szeretni. Erre utal az a jelenet, amikor egy ápolónő ki is mondja ezt [nem tudva, hogy éppen Antallal beszél].

De az a beszélgetés sem erőltetet, működik. Ahogyan az egész film. Ettől jók Köbliék. Ha üzenni akarnak, úgy üzennek, hogy nem látjuk üzenetnek. A szó legjobb értelmében mesélnek és szórakoztatnak.

Várjuk a reakciókat. Lesznek. Az egykori SZDSZ-es értelmiségnek nem fog tetszeni a film. És ez így van jól. Megöregedtek, a vagyonon és a kapcsolati tőke maradékán túl csak a mesék maradtak nekik. Most mintha ezt is elvennék tőlük. Legalábbis 2010 óta vannak más mesék is. Mások is mesélhetnek már.

És ez így van jól.