„Ennek az új rendszernek Csengey Dénes halálára volt szüksége” – egy elgondolkodtató és a saját idejében meg sem jelent írás a „szabad Magyarország első igazi halottjáról”. Mányoki Endre elgondolkodtató emlékezésében Krassó György is felbukkan, aki „hasonlított a bolsevista regények és filmek pozitív forradalmár-hőseire, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ellenük harcolt”.
Csengey és Krassó sokunk számára legendás, ikonikus politikusok. Sok mindenben különböztek [egyszer Krassó be is perelte Csengeyt], de tisztaságukhoz, elhivatottságukhoz és patriotizmusukhoz nem férhet kétség. Ezért publikálom örömmel és tisztelettel ezt a régi cikket, amely a Hitelben jelent meg 1992-ben:
„Ezt a szöveget több mint egy éve, a Csengey Dénes temetése utáni éjszakán írtam. A tárgyválasztás szokatlansága (hiszen a politikába alig-alig ártottam bele magamat) számomra kellőképpen indokolta, hogy dolgozatom közlését a hozzám közelálló lapok sem vállalták. Újraolvasván azonban úgy érzem: időszerűsége, sajnos, nem csökkent. Hitelbéli víg napjaimtól tehát ezzel a szomorkás textussal búcsúzom.
1991 áprilisában, a Költészet Napján megszületett a szabad Magyarország első igazi halottja.
Durva blaszfémiát, paradoxonnak álcázott képzavart és szándékos kirekesztést sejthetni – egyszerre – ez állítás mögött, s ha így van, arra nincs mentségem. Mégis, hadd magyarázzam meg ezt a mondatot.
Hogy Magyarországot írtam, nem magyar parlamentet, az ok eléggé világos lehet: Csengey Dénes nem elsősorban ennek a képviselőháznak a halottja; ha hiányzik, nem is onnan, a padsorokból hiányzik; ha alakja fölkísért majd a közeli és távolabbi jövőben, nem egy-egy riposzt, interpelláció vagy törvényjavaslat fogja előhívni – Csengey Dénes több volt ennél más.
Nemzetpolitikus volt, afféle reformkori értelemben, megkésett márciusi ifjú, lobogó, érzelmes, szangvinikus lélek, lírai jellem, az irodalmat politikával, a politikát irodalommal vegyítő romantikus közlegény, megkésettségében avantgárd tribün, fiók-Demoszthenész. Szimbolikus alak volt, már amennyire a szimbolikus helyzetek szimbolikussá tehetik a hőseiket. Ő megkísérelte ezt, nem egyszer és nem kevés sikerrel: a maga képére is formálni kicsit az eseményeket, amelyek helyszíneit a történelem töltötte meg emberekkel és a lelkesedés díszítette föl.
Élő paradoxon volt, egyszerre sok, másban egymást kizáró, őbenne valahogy mégis összebékülő tulajdonság alkotta test, ahol az agy, az idegek, az izmok rendre önrontó parancsoknak engedelmeskedtek, s csak a csontozat bírta, amíg bírhatta ezt a folytonos vibrációt.
Nemzetpolitikus volt, tehát rezonőr elsősorban, aki a személyiségét is ebbe a szerepbe helyezte bele, ebből építette föl. Aki a szavait a szerepeihez igazította, és a szerepeihez igazított szavaiban fókuszálni próbálta a nemzet összes gondjait. Tiborc, Petur és Bánk egy személyben, de változó arányban, s titokban talán a távollévő Endre, a király.
Mindez belülről jellemezte. Kívülről ő a beszéde volt, mely egyszerre stílus, modor és magatartás, s amely – összefogván – a külvilág előtt újra és újra megteremti a személyiségét. Ez a beszéd egy olyan rétort mutatott, aki az ellentétek, érdekkülönbségek tudatában helyezkedik azok fölé, s ezt a magatartást parancsolóan írja elő mindenkinek, aki szerepet vállalt ebben a politikai közjátékban.
Csengey Dénes retorikájában csak egyetlen érdek létezett: a közös, a minden mást szimbolikusan kizáró, a minden mást ebben a közösben föloldó, a nemzeti érdek.
Az az éthosz és az az entitás (hogy két különösen elitista ízű fogalommal éljek), amely a politikai cselekvést praktikusan a mágiába helyezi vissza (vagy emeli föl, nézőpont kérdése), hogy hatása alatt a »földi gondok« közös, mindenkire egyaránt érvényes rendbe szerveződjenek.
Igen, kétségtelen: több volt, mint képviselőházi tag, és bizonyos értelemben még politikusnál is több volt. Több, de ezért kevesebb is. Hiszen a többit tudjuk: a demokrácia, amiért élt ő is, és amibe végül belehalt, feszítettebb, bonyolultabb, sivárabb, költőietlenebb és praktikusabb, kicsinyesebb és durvább, fölszínesebb és mégis mélyebb, egyetemlegességében is gyakorlatiasabb, hogysem ezzel a mentalitással egyneművé lehetne varázsolni.
Az érdek nem mindig nemzeti. Mint ahogyan a halál sem. Ezt ő – csöndes és nyilván cinikusnak tetsző iróniával mondom – már tudja.
Hiszen nem ő volt az első. Nem ő volt, aki először halt bele ebbe a romlékony szabadságba. Hanem Krassó György. Az a Krassó, akinek nem volt kint a temetésén a fél magyar Országgyűlés, akinek holtában sem jutott olyan szerep, ami a nemzeti szimbólum közelébe emelhette volna legalább, holott… Ezért fals, hogy elsőt írtam. És ezért mégsem az.
Krassó sok tekintetben hasonlított Csengey Dénesre, többek között abban, hogy idealista volt. Csak egy szempontból nem: Krassó (és ez valóban lényegi paradoxon!) gyakorlati idealista volt. És ami talán ennél is fontosabb: gyakorlati szabadságharcos. Aprólékos ember volt, az ideáját (szívesebben mondtam volna ideológiát, de hát annak eredeti, etimológiai értelme, ’az eszme rendje’ elveszett a kádári mocsárban) rendre aládúcoló politikus, egyszersmind elsőrendű frontember, de jobb így: barikád-ember.
Krassó csaknem mindenben hasonlított a bolsevista regények és filmek pozitív forradalmár-hőseire, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ellenük harcolt. Krassó György évtizedeken át döntötte a villamosokat, szaggatta a kockakövet, építette a torlaszokat, szúrta és kötötte a sebeket, és tartotta a szemináriumokat a barikád tövében, azoknak, akik hosszabb-rövidebb időre melléje feküdtek – hogy végül politikai pojácát csináljanak belőle azok, akik tétlenül vagy csöndes, biztonságos szimpátiával szemlélték a „mozgását” éveken át.
S miért? Mert Krassó nem középen állt. Nem középen állt, és nem a múlt századból jött, hanem a baloldalon állt, és ugyanúgy utálta az úri középosztályt, mint a tőkét, amelyek veszekedős szövetségéből ez a mostani parlamentarizmus fölépülni látszik. Krassó baloldali volt. Minden tudása és minden reflexe baloldali tudás és reflex, ami megbocsáthatatlanul következetes formákat öltött a szabadság küszöbén. Veszélyesen megbocsáthatatlan formákat.
Ez a nem szolid, nem szelíd és nem gyöngéd, hanem erőtlen magyar forradalom nem akkor veszítette el a balszárnyát (gyanítom, hogy szándékkal), amikor kommunistákat talált a szocialistákban (miközben nem volt ereje alább megszabadítani a kommunistáktól a társadalmat), vagy amikor lemorzsolta a politikáról a dilettáns szociáldemokratákat, hanem amikor semmibe vette, kirekesztette, majd a kirekesztettségében megalázta Krassó Györgyöt.
Ez a megalázás volt, ami őt végül megölte, és ebben a bűnben osztoznia kell mindenkinek, aki tűrte, okozta vagy elnézte a kiszorítását, mostani kormányállástól vagy ellenzékiségtől abszolúte függetlenül. Az erkölcsi súly, amit viselni nem igyekszik egyetlen mai parlamenti párt sem, könnyen politikai hibának minősülhet majd, és a politikai hibákért a politikai pártok súlyos árakat szoktak fizetni.
Ezért hát, hogy bár az országnak Krassó György volt az első politikus halottja, nem ő lett az első igazi. Nem ő lett a szimbolikus halott. Ebből a baloldaliságból sem a keresztény-nemzeti közép, sem a tőkeimádó és (reménybeli) használó polgár-értelmiségi, sem a hatalomra jutásán szívósan fáradozó, ezért a baloldaliság látszatát is elkerülő fiatal demokrata, sem a baloldalt önjelöltként szervező szocialista, sem a mások birtokához a maga érvényesülése miatt ragaszkodó kvázi-kisgazda, sem pedig a földi mennyországra szavazó kereszténydemokrata nem kért. A jelképértéket ettől a haláltól, következésképpen ettől az élettől, mind egytől-egyig megtagadták.
Nem véletlenül: a rendszerváltást/ rendszerváltozást a választásokon győztes pártok a választás aktusával lényegileg lezártnak tekintik. Még a legszélsőségesebb ellenzéki gesztusok sem irányulnak másra, mint a hatalom belső erőviszonyainak bizonytalan technikájú átrendezésére. Krassó nem így vélte. Már a választási procedúra idején, és azután is, egyre azt hangoztatta: nem került, mert nem kerülhetett döntési pozícióba a népesség túlnyomó része; az előzetes paktumok a választás eredményét eleve befolyásolták. Elitisztikus volt az előkészítés, elitisztikus lett a végeredmény.
Hevenyészett a pártrendszer, a választási rendszer, lukacsos a parlament, sebtében született a választási törvény, felszínes attribútumok alapján folyt a választási harc és egyenlőtlen publicitás mellett, a parlamenti konszenzus eleve működésképtelen, a hatalom gyakorlása diktatórikus, a politika érzelmi és idealisztikus alapokon áll, és így tovább – mondta, a kirekesztettek indulatával, a sértettek dühével.
És mivel sokszor mondta, és mivel kíméletlenül mondta, mivel nemcsak mondta, hanem demonstrálta is, szalonképtelenné vált a régi szamizdatosok körében csakúgy, mint az új vagy régebbi középutasok között. Úgy viselkedett vele ez a könnyen és gyorsan »európaizálódott« politika, mintha valami rossz, régi álma volna, ami most hirtelen valósággá válik. Mintha a kiinduló vonat után futna valaki, akivel együtt aludtunk a váróban, de nagy volt már akkor is a pofája, leköpte a rendőrt, nem hitte, hogy a papírok rendben tartása egyenlő a biztonsággal, és most is félő, hogy meghúzza a vészféket. Tehát be kell húzni előtte az ajtót, történjék bármi, essen le, haljon meg, nem számít, csak a vonat menjen.
Sokan nem fognak engem érteni, s még kevesebben lesznek talán, akik egyetértenek velem. Mégis azt mondom, ez a mai magyar politikai élet, legkivált annak parlamentje, tokkal-vonóval középutas. Tudom, szinte minden ennek mond ellent: a látszólag vérre menő viták, a botrányok, a látványos demonstrációk. Mégis: középutas.
A status quo fönntartása az érdeke, és ez ma nem a szélsőségek kiiktatását jelenti elsősorban, hanem a közép védelmét. Ezért mondom, és amit mondani készülök, ezért fog egyszerre felségsértésnek és halottgyalázásnak tetszeni, hogy ennek az új rendszernek Csengey Dénes halálára volt szüksége.
Ezért és csak ezért kellett mondanom: megszületett a halott. Csengey Dénes tragédiájából ugyanis pontosan azokat a politikai és politikusi (emberi és onnan általánosítható, nemzeti és személyes, pártszerű és szakadár, centrista és elhajló, lírai és objektiválható, konszenzusépítő és a konszenzust ellenőrző, lojális és belső-ellenzéki, plebejus és polgárosodó, múlt századiként a modernnel kokettáló, a konzervativizmusból óvatosan kilábaló) magatartáselemeket lehetett kinek-kinek a kedve és érdeke szerint csoportosítva kiválasztani, amely elemek bármely keverésben alkalmasak a mostani helyzet rögzítésére. Csengey Dénes halotti maszkját ez a parlament kormánypártostul ellenzékestül méltán kifüggesztheti (képzeletben) az elnöki pulpitus fölé. És bízhat benne, hogy megóvja a nagyobb bajtól: a mostani konszolidált, békétlen béke megszűnésétől.
A rendszerváltást befejezni, az igen, az akarat dolga. De milyen rendszerért milyen rendszert adni, minek a helyébe mit teremteni – már nem föltétlenül az. Cárizmusért cserébe bolsevizmust adni – mi ez, ha nem rendszerváltás?
Bolsevizmusért cserébe elitista kapitalizmust adni – ez is minősülhet rendszerváltásnak. De hogy ők, a hatok és háromszázak, a populizmust nehezményező elitisták és az elitizmust kárhoztató populisták, valamint az ebben a vitában (is) asszisztáló közepesek, a radikalizmusból középértékeket és a konzervativizmusból haladót hüvelyezők mind, együtt, mikor fogják megtapasztalni, hogy egyaránt és egységesen, minden megkülönböztetés nélkül jobboldalinak minősülnek egy fölforrt tömeg közepén – nos, ez az, ami nem föltétlenül akarat kérdése.
Rémkép? – bárcsak az volna. Bárcsak, holtában, Csengey Dénesnek lenne igaza, és ez a nemzet parlamentestül népestül, jobb-, bal- és sokoldalastul, valami reformkori nemzet és haladás nevében kikerülhetné azt a traumát, amire Krassó György élete és halála figyelmeztet. Amitől óv.”
A mély írások után talán nem is kell rögtön reagálni. Hagyjuk, hogy ülepedjen.
Fotó: Azonnali.hu
