Természetes, hogy először az orvosra haragszol, amikor megmondja: súlyos beteg vagy. Ez az első, érthető, emberi reakció. Nem hiszed el, az nem lehet, hogy éppen te. Visszatekintve minden olyan szépnek tűnt. A balatoni nyár, az utazás, a Trabant, a lángos, a telek. Hogy mindez állami hitelre, nyugati kölcsönre ment? Hogy ebbe bele fogsz roppanni ’90 után? Hogy ezért fognak ’92-ben elküldeni a régi igazgató által egy németnek átjátszott gyártól?
Rohadjon meg a kormány.
Istenem, már-már hiányzik Kádár. A kisdobos-nyakkendő. Az éneklés a téren. Az úttörő-táborok. Az első szeretkezés a sátorban. A fiatalságom. A Bambi. A Kórház a város szélén. A hétvégi rántotthús. A nagymamám. Minden olyan egyszerű volt.
Akkoriban még volt tisztesség. A kenyér még kenyér volt, a zsemle még zsemle. Olyan megnyugtató volt Vitray búgó hangját hallgatni. Moldova okos szövegeit olvasni. Hofi vicceit röhögni. Ezek aztán megmondták, de meg ám!
Tulajdonképpen én is megmondtam. Visszatekintve már úgy emlékszem, megmondtam Kovács elvtársnak, hogy ez így nem lesz jó. Tiszta hülyeség azt a tranzisztort megvenni. Visszaemlékezve határozottan látom magam, hogy végül nem mentem el a május elsejei felvonulásra. Visszagondolva úgy rémlik, én nem adtam jelentéseket senkiről. Nem hoztam el semmit a szétszedett gyárból, de amit igen, az járt. Annyi csak járt!
Tudod mennyi volt a fizetésem, hogy az mire volt elég? Most tényleg a néhány kanna benzinért fognak elővenni? Hogy esetleg felszámoltunk néhány meg nem tett kilométert? Más is munkásőr volt nem csak én.
Természetes, hogy először az orvosra haragszol, amikor megmondja, már évek óta beteg voltál. Csak nem vetted észre. Belülről pusztított, láthatatlanul, tested, lelked lebontva. Nem láttad meg a Jégbüfé mögötti valóságot. Nem láthattad meg az erjedés mögötti valóságot. A pusztulást, ahogyan minden szétesik. Hogy minden csak látszat. Nem vetted észre, hogy az Ördöggel táncolsz.
Milyen Ördög? Miért kell mindent összekormozni? Miért kell mindent elvenni? Miért kell elvenned még a múltamat is?
Minden erőddel kapaszkodsz a balatoni nyárba, a telek emlékképébe, a füben fekvéshez a Nap felé hunyorogva, a gyerekkori álmaidba. Kapaszkodsz bele, mint a gyermek az édesanyjába. Enélkül félelmetes csend. Azonnal sötétséggé válik. És hideggé. Kúszik be a bőröd alá a nyirkos idő, és eláztatja a régi fotót. A családi mosolyok fojtott szorongássá változnak.
A szörnyűségek, amik kiderültek a nagybátyádról. Hogy a papa azért hallgatott, mert ludovikásként úgy összetörték, hogy örök életre elment a kedve a beszédtől. Hogy ezért nézett rád olyan fájdalmasan, amikor megtudta, hogy a párttitkárral mentél mulatni. De nem láttad sírni sohasem. Láthatatlanul zokogott, amikor megérezte rajtad, hogy beleszoktál, beleszerettél Kádár Jánosba.
De erre sem akarsz emlékezni. Dögöljön meg az orvos. Dögöljön meg mindenki. Putyin bábjai. Beteszel egy kis Kordát, hogy elüljön a zajként sivalkodó csend.
Ó, a Reptér. Istenem, közben újabb halott. Nagy ember volt. Csak a jók mennek el! Csak a jók! Emlékezzünk már a jóra, a kurva életbe! Nem volt az annyira rosz, a kurva életbe! Te is ott álltál mellettem! Ott álltál, bassza meg a szemináriumon! Ott álltál mellettem! Te is loptál!
Elcsendesedsz, iszol valamit. Nézed a poharat, azon át szemléled a múltad, mint Háy János alkoholistája a jelenét a demizsonos üvegen átszürödve. Látod magad, ahogyan állsz, a kezedben a rózsaszín mignonnal, és tudod, tiéd lesz a világ. Ahogy felkéred azt a lányt táncolni az utasellátóban. Nem emlékszel arra, hogy végül nem kérted fel. Nem mentél oda. Korda szól a rádióból, Istenem, a Reptér. Bárcsak elmehetnél Nyugatra. Persze itt is jó.
Itt is jó. Jön a vonat. Mész a telekre. A kezedben szatyor. Zakatolsz a telek felé, ami a jelenben már nincs, eladtad, kellett a pénz. Antallék. Antallék hibája volt ez is.
Hol a telkem, bassza meg? Hol a telkem? Hol az állásom?
Azt mondta az orvos, hogy ebbe bele is halhatok. Hogy változtatnom kell az életmódomon. Hogy akkor talán van esély. De hogy világosan kell látnom. Világosan?
Félek. Végre ellszom. Álmomban megyek a telek felé. A vonatablakon bekukucskál Komlós János. Mögötte Kádár és Aczél. Lebegnek. Mosolyognak, olyan kedvesek. Közben Komlós már mellettem ül, elemel egy szendvicset a zsúrasztalról. Szerintem nem fizet érte.
De szerettem Komlóst! Istenem, mennyit nevettünk a Mikroszkóp Színpadon. Imádom ezt a Komlóst. A legközelebbi az lesz, hogy még róla is összeírnak majd mindent. Összekormozzák. Elveszik tőlem Komlóst is. Az álmaimat, a sikereimet, a meg nem táncoltatott lányt, a soha nem láthatott nyugati városokat. Mindent. Mindent.
Nem volt elég a telek? Nem volt elég a telek, te rohadék? Még ezt, még ezt is vinni akarod?
