„nem a lánc 

nem az óraműpontossággal 

visszajáró sas 

csőre karma 

az árulás füstje fáj 

a fuldoklás szégyene 

miért kellett körém 

gyújtanotok az erdőt”. [Kányádi Sándor]

Még égtek a fák, amikor láttuk felbukkanni. Egyenes tartással jött, szálegyedül. Körülötte temetetlen holtak. Honfitársai, láthatatlan kalodákba zárva. Erős hangon, határozottan beszélt. Megállt, lehajolt egy nyöszörgő emberhez. Finoman megérintette a vállát. Ettől megnyugodott. 

Az első gumibotütést akkor kapta, amikor feltűzte a magyar kokárdát. A másodikat, amikor kimondta: forradalom. A harmadikat a szabadságharcnál. A negyediket, amikor az emberi jogokat sorolta. Egy művelt, cinikusan vigyorgó tiszt számolta az ütéseket. Diktálta a mellette üldögélő titkárnőnek, az meg írta, még arra is ügyelve, hogy néha megnyálazza a ceruza végét. Közben valaki egy távoli cellában jajgatott. Az egyik rabnő éppen csoportos nemi erőszak áldozata lett. Mintha a Pokol felemelkedett volna a felszín fölé. És elnyelte a világot. 

Ha kimondjuk, mert látjuk, hogy ’45 után egy átfogó elitmegsemmisítési kísérlet történt, akkor azt is vegyük észre, miért, hogyan, milyen aprólékos odafigyeléssel gyújtották körénk azt az erdőt.

Bosszúvágy, harag, gyűlölet, félelem, traumák, aljasság, gyávaság is vezették a gyújtogatókat, akik nem csak elpusztítani akarták az ellenséget, hanem eltörölni annak nyomát, emlékét. Minden erre irányult. Hogy az az erdő sohase tudjon újjászületni. 

Ellenségeiket lejáratták, esetleg teljesen eltüntették, kiradírozták a lexikonokból, kiirtották a könyvekből, ahogyan mondjuk Somogyváry Gyula írót. Mintha nem is léteztek volna.

Az Apokalipszisnek nem négy, hanem számtalan lovasa volt. Voltak primitív létformák, éppen csak létezni és ölni képes homunculusok, de nyelveket beszélő, diplomás ördögök is. Utóbbiak kardja és pajzsa a cinizmus volt. Később egyfajta nihilizmus. Önimádatuk és szadizmusuk is a végtelenbe fut, az ’53-as álarccserével egyben múltjuknak is búcsút intettek. Mindent Rákosira kentek, és ők megújulva bújtak elő – már nagyimrésekként.

Az amnézia leplét az egész társadalomra kiterjesztették, ránk dobták felülről, ők írták a régi-új meséket, a jó kommunisták balladáit. A régi elit részleges megsemmisítésén túl saját álvilágot teremtettek, akit beengedtek, az nyilvánosan is létezett, akit nem, annak maradt az asztalfiók. A kereten kívüli élet, a semmi ágán fészkelés.

Sok módszere volt a gyilkosságnak. Van, akit nyíltan, agyonlőve, felakasztva, agyonverve öltek meg. Mást, például a bátor, motoros papot a csőcselékkel szúratták halálra, leszámolásának álcázva. Az internált Somogyvárytól a szívgyógyszerét vették el. A kiugrási kísérletről ismert Ambrózy Gyula a kitelepítésben halt meg, miután nem kerülhetett időben kórházba. Mást megfojtottak, elvették tőle a levegőt, nem jelenhetett meg, kiközösítették, megfigyelték, mindennek elmondták, és megvárták, amíg a halálba issza magát, esetleg elviszi egy daganatos betegség. Vagy öngyilkos lesz. Vagy csak meghal csendben, elfelejtve. Az is jó.  

Egy idő után már az sem érdekelte őket, hogy saját magukat kínozzák, a gyújtogatók közül sokan a fák között rekedtek, utolsó szavukkal többnyire a kommunizmust éltettek, aztán leszálltak a semmibe. Előttük biztosan zárva maradt a Mennyország ajtaja. Nincs az az Isten, aki megbocsátana a bocsánatot sem kért gyilkosoknak. Persze nem is volt dolguk vele, esetleg öregemberként, átizzadt párnájukat ölelve, újra gyerekként, félve, rettegve, a magány végtelen űrjében elsüllyedve. Mint Kádár.

A tisztességes emberek egy idő után elfogytak. Aki túlélte a hatalmas erdőtüzet, az elmenekült, Amerikába, Izraelbe, Ausztriába, Ausztráliába, német földre, bárhová, ahol maradt remény az életre. Itthon csak létezni lehetett, meglapulni, alámerülni, beilleszkedni, esetleg elárulni mindent, amiben addig hittünk. És eljött az Illyés Gyulák, a Göncz Árpádok, az Antall Józsefek kora. A forradalmárokból intézetvezetők, magvetős szerzők lettek. Kényelmes életük későbbi megengedő, puha, tétova, esetleg áruló döntéseikkel kifizetődött. Persze nagyon nem mindegy, hogy melyikük feküdt le a pufajkás Horn Gyulával. Ahogyan az sem, melyikük szúrta hátba az akkor már halálos beteg állítólagos barátot.

A porondmesterek részben a Kardos György-féle egykori katpolosok, ÁVH-sok lettek. Kardos a Magvető szelepeit irányította, Komlós Jánost Hofit, Hárs István a Rádiót, de mindenkinek jutott valami.

Így esett, hogy Kardos halálakor Csurka István és Hernádi Gyula egyszerre éltette őt, utólag szinte vérlázító nekrológokkal, valamiféle lázadó félistennek hazudva Aczél művelt, gonosz katonáját, akinek saját fia végül az Ezredes fegyverével intett búcsút az életnek. Mert ebben a hagymázas kommunista világban a bűnösök is áldozatok lesznek végül. Többnyire.

’90 után aztán azt hazudták, hogy igen, mind benne voltunk, a kis melós ugyanakkora cinkos, mint a főkáderek melletti villában éldegélő Illyés Gyula, vagy az a Devecseri Gábor, akiről a kutya nem tudja, hogy az ÁVH-nak írt elbeszélő költeményt, és ma is a rokonai élnek abban az ismert ingatlanban [ha el nem adták], amelyet az árulásért, a talpnyalásért kapott. Jól elhitették, hogy a kockaházban nyomorgó, a demizsonjával szemező melós ugyanolyan bűnös mint ők, vagyis dehogy, éppen ez az, hogy végülis senki sem lett bűnös, ez lett a lényege az egész összemosásnak, a békés átmenetnek, a felelősök meg nem nevezésének. Mindenki szem a láncban, írta Illyés Gyula, de mégcsak ez sem volt igaz, mert az úgy volt, hogy ő, Déry Tibor és a többiek kisebb-nagyobb, véresebb, kevésbé véres láncszemek voltak, de az agyonvert vagy megfélemlített szerzetes nemigen. Ahogyan az a munkás sem, aki nem lépett be a pártba, és nem volt hajlandó leépülni sem.

Ahogyan Kéthly Anna vagy Krassó György, esetleg Dénes Béla cionista orvos sem voltak szemek a láncban, csak éppen ők voltak kevesebben, mert az értelmiség is olyan mint mi, hogy szeret jól, védetten élni, és viszonylag kevéssé rajong a nem verselt, hanem valóságos halálért, üldözésért. A legtöbben a késnél akartak állni akkor, amikor a szalámizások elkezdődtek, nem szerettek volna bekerülni a darálóba.

Aki tehette, elmenekült.

S végül Krassót, Kéthlyt, Dénest és Mindszenty Józsefet is elüldözték, végül  szinte mindenkit sikerült. Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán, mondjak még teljesen elfelejtett neveket, gerinces, hazaszerető politikusokat? Nem maradt senki.

Azaz.

Mondom, akkor lépett ki éppen az erdőből. Amikor már sokan, sokat dolgoztak a Legvidámabb barakknak nevezett látványpékség megteremtésén. Tömtük a fejünket a Jégbüfében, csajoztunk a Tabánban, és nem vettük észre, hogyan is vettük volna észre, hogy égtek a fák.

Őt reggel még elektro-sokkolták, este már egy Lengyelországba tartó vonaton ült, másnap már ott imádkozott. Délután megpróbálták keresztre feszíteni, de ismeretlen, fehér köpenyes fiatalok fogták körül, és elüldözték a rátámadó, katonaruhás varjakat. 

Amíg Kádár önmagát éltette, és rámosolygott az őt szolgáló írókra és zenészekre, a polgári társutasokra és a többi kollaboránsra, ő csendben éhségsztrájkolt, szinte elájulva, de sohasem panaszkodva. Abbahagyni, morogta az elismert orvos elvtárs, Tariska István, még az illegalitásból [ő volt rég a parkett ördöge?], majd ráküldött néhány elmebeteget.

Lefogták, lenyomták a táplálékot, ahogyan Aczél mesteremberei és nagy, művelt propagandistái a hazugságokat a magyar nemzet torkán. Erjedt, félig már romlott, hamisgulyás-szerű tódításokban főzték a magyarságot, míg a végén szinte mindent elfelejtett, azt is, hogy valaha a szabadság katonája volt, kitárt mellkassal rohant a szovjet tankok felé. Hogy eredendően nem Kádár vagy Grósz, hanem Petőfi gyermeke. Hogy nem a kitalált Guszev kapitány az orosz hős, hanem Dosztojevszkij.

Időről-időre feltűnt egy-egy nyugati politikus vagy üzletember az üst mellett, belenézett, kicsit fintorgott, majd leült tárgyalni az illetékes elvtárssal. Sokszor még tolmács sem kellett. Elővásárlást kötöttek Magyarországra. Aztán ifjabb Komlós, meg a fiatal Gyurcsány, meg a Bajnai apja, meg a taurusos Tatai Ilona és a többiek jöttek, közös céget csináltak, és kiemelték a halakat a halászléből, amit előtte a faterék, nagyfaterék főztek meg.

Hipp-hopp meggazdagodtak, közben az MDF-kormány [minimum] asszisztálásával elkótyavetyéltek szinte mindent, volt, nincs magyar cukor, magyar repülőtársaság, magyar energia.

Jöttek a mohó amerikaiak és a németek, meg az egész díszes társaság és szépen megvettek mindent a privatizációnak hazudott garázsvásáron. Ez volt a lényeg. Azért kellett megsemmisíteni azt a régi, egyenes gerincű elitet, mert az nem állt készen ezekre az üzletekre. Ott még voltak elvek. Nekik jelentett valamit az a szó: Magyarország. És nem úgy néztek a hazára, akár egy akciós zakóra a bálabontás idején. Nélkülük viszont kire támaszkodott volna az Antall-kormány? A Szilvásy Györgyökre, az ifjabb Bárd Károlyokra, a Raskó Györgyökre, a Szabó Tamásokra. Az eredmény ismert.

A Dénes Bélák és Kéthly Annák a negyvenes évek végén még felkeresték egymást, nem tudták, kit kapnak el előbb, majd próbálnak ledarálni először, de azt igen, hogy minden tisztességes emberre sor kerül. Ha nem, az csak rendszerhiba lehet. Egymást is figyelmeztették, de hiába, egyikük sem volt gyáva karakter. Végül életben maradtak. Aztán elmentek. És akik itt maradtak? Éltek vagy túléltek.

Hogy aztán a rendszerváltás idején összemossák a túlélőket a nyerészkedőkkel. A főbűnösöket az áldozatokkal, az igazán aljasokat a csak meglapulókkal.

Legkésőbb a Nagy Imre-újratemetéskor ki lett mondva: elfelejtjük a múltat. Az orvos országos amnéziát írt fel. Nem számít, ki mit tett, tegyünk úgy, mint egy rossz álommal.

Így aztán sok-sok beteg lelkű ember került, maradt fontos pozícióban. Hiszen ritkán történt meg az a csoda, hogy valaki ember maradt felül, az őrület biciklijén ülve, amelyet oly lelkesen hajtott a sok későbbi megvilágosodó.

Éppen azok, akik aztán nem kértek a Megtörhetetlenből sem. Nem akartak vele közösködni.

Krassó látta ezt is. Látta a Nagy Lázadók valóságát, hogy csak simán hatalmat akartak, kádári engedéllyel és nyugati pénzen szép, csillogó papírba csomagolták őket. Szociológusok, közgazdászok, jogászok, marxista filozófusuk. Zuhanyzáskor lemosták magukról a maoista, kommunista múltat, szépen, pontosan, ahogyan a csillag megy az égen, átöltöztek és felemelték a megfelelő transzparenseket két nyugati út, látogatás és ösztöndíj között. Éljen a neoliberalizmus, hiszen azt ugyanúgy rá lehet erőltetni a többségre, ahogyan a kommunizmust. A lényeg, hogy újra elmondhassák, és csak ők mondhassák el: mi a jó. Mi a helyes. Hogyan kell élnünk.

A feljelentő Heller Ágnesből demokrata Heller Ágnes lett. Kiderült, hogy soha, sehol, senkit sem lőttek meg. Ki látta akkor, hogy ott lapult szüleik, családi barátaik vagy a saját zsebükben az a gyufás-skatulya, amellyel körénk gyújtották az erdőt. 

Közben égtek a temetetlen holtak és elégtek az álmaink. Éreztük a füstszagot, láttuk, hogy itt maradnak, hogy elvtársról-elvtársra átmentik magukat. Láttuk, hogy a szigorúan titkos tiszt kommunistából egy nyugati vállalat leányvállalatának vezetője lesz. Aztán miniszterelnök. Előtte a pufajkással megtörtént ugyanez.

Ha valaki felemelte a szavát, és elkövetett egy hibát, arra rácsapott a keselyűcsapat, újságírók, véleményvezérek serege mondta el mindennek. Csoóri Sándorból „fasiszta” lett. Horváth Balázsból „tömegbe-lövető”. Ugyanazok terjesztették a rágalmakat, akiknek a szülei ’45-ben elkezdték. Vásárhelyi Miklósék saját és felnevelt gyermekei. 

És ő maradt. Végignézett mindent. Túlélte a gyáva árulót, Kádár Jánost. Megélte a kommunista NKVD-ügynök, Nagy Imre ünneplését, újratemetését. Végignézte, ahogyan a hat koporsóból ötbe Nagy Imre és elvtársai kerültek. Végignézte, ahogyan a keselyűhad nekitámadt az új kormánynak, éles csőrükkel csipegetve, csócsálva a haldokló Antall József testét.

Hiszen haragudtak a régi elit maradékára, amikor az ’89 után annyi árulás, megalkuvás, hallgatás és ellenállás után hirtelen magához tért. Gyűlölték őket és féltek a bosszútól. Ezért menekült el Popper Péter Izraelbe. Nem az antiszemitizmus miatt. Hanem azt hihette, BM-es, állambiztonsági, ellenforradalmi múltja miatt akár elő is vehetik. Aztán, amikor a pufajkás miniszterelnök lett, Popper is visszajött. Tanácsadónak.

S ő közben végigélte, végignézte, hogy a nagy rendszerváltó álmokból szinte semmi sem sikerült. Krassó György, Csengey Dénes meghaltak. Az országot szétlopták, a kommunista elit átmentette magát, a kárpótlásból paródia lett, az igazságtételből semmi, a Biszku Bélák, a megmaradt sztálinista ördögök magas nyugdíjukból, háborítatlanul éldegélték.

A magyar népet közben újra lehúzták a porba, „Kádár népe”, dünnyögték, írták Kádár egykori csicskásai, a KISZ KB nyaloncai. Farkasházy Csoórit, Csurkát és Csengeyt „másodosztályú társaságnak” nevezte, egészen nyíltan arról elmélkedve, hogy nekik a hatalom jár. Már a Tivadaréknak. Mert ’68 óta várnak erre, hogy az öregektől átvegyék a vezetést.

„Másodosztályú” mondta a minden izében megye 2-es humorista, a posztja nyilván: balbunkó, akit a jobb időkben a helyi kocsmából is elüldöztek volna száraz, kultúrházas szövegéért, itt meg a humor és a propaganda megkerülhetetlen démonja lett. 

Szóval sírhattunk volna eleget. Mert nem sikerült. Ötvenhatban megrengettük a világot, és mi lett a jutalom? Árulás és elfelejtés. Igazodás. Belenyugvás. Kádár hitelre épült látszatvilágának megszokása, megszeretése. Szinte általánossá vált Stockholm-szindróma.

Panelmentalitás, proletár-lélek, kádári alkuk és kádári mechanizmusok. Állandósult gyanakvás. Az üldözöttek paranoiája.  Öngyűlölet. Lenézés. Magyarellenes jelzők és mondások bevett használata. A nyelv megerőszakolása. Szellemi és lelki mérgezés. Kishitűség. Aki máshogy akart élni, inkább megbújt. Inkább meg sem szólalt. Csak egymás szemébe néztünk. Csak egymás szemébe néztünk, így üzentünk.

A jóbarát kettőt csenget. Ki érti ezt Kelet-Közép-Európán kívül? Nálunk nem a postás, hanem a jóbarát csengetett kétszer, gyorsan egymás után, hogy jelezze, nem az ÁVH-tól jött. Milyen lehetett így élni? Hogy a nyilasok után a kommunisták következtek, gyakran csak egyenruhát cseréltek, a csizmát esetleg megtartották, és ugyanazzal a gyűlölettel rúgták le ugyanazokat a veséket.

Ki élheti túl ezt romlatlanul, tisztán, igazul, egyenes gerinccel? Csoda, hogy így nem találunk ki a labirintusból még 2022-ben sem?

Csak a kevesek, a nagyon kevesek maradtak teljes emberek. Önazonosak.

„Ekkor nyitva láttam az eget. Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ült, azt Hűségesnek és Igaznak hívták. Igazságosan ítél és harcol”. Írja a Jelenések könyve. 

Én látom a lovast. Most lovagol el a naplementébe, a felesége és Isten felé. Pákh Tibornak hívták ezt a lovast. Csak akkor fogjuk megérezni a hiányát, amikor újra megérezzük a füstszagot, és látjuk, újra, újra ég az az erdő. 

Fotó: Fortepan.hu, ad.: Magyar Rendőr