„nem a lánc
nem az óraműpontossággal
visszajáró sas
csőre karma
az árulás füstje fáj
a fuldoklás szégyene
miért kellett körém
gyújtanotok az erdőt”. [Kányádi Sándor]
Még égtek a fák, amikor láttuk felbukkanni. Egyenes tartással jött, szálegyedül. Körülötte temetetlen holtak. Honfitársai, láthatatlan kalodákba zárva. Erős hangon, határozottan beszélt. Megállt, lehajolt egy nyöszörgő emberhez. Finoman megérintette a vállát. Ettől megnyugodott.
Az első gumibotütést akkor kapta, amikor feltűzte a magyar kokárdát. A másodikat, amikor kimondta: forradalom. A harmadikat a szabadságharcnál. A negyediket, amikor az emberi jogokat sorolta. Egy művelt, cinikusan vigyorgó tiszt számolta az ütéseket. Diktálta a mellette üldögélő titkárnőnek, az meg írta, még arra is ügyelve, hogy néha megnyálazza a ceruza végét. Közben valaki egy távoli cellában jajgatott. Az egyik rabnő éppen csoportos nemi erőszak áldozata lett. Mintha a Pokol felemelkedett volna a felszín fölé. És elnyelte a világot.
Ha kimondjuk, mert látjuk, hogy ’45 után egy átfogó elitmegsemmisítési kísérlet történt, akkor azt is vegyük észre, miért, hogyan, milyen aprólékos odafigyeléssel gyújtották körénk azt az erdőt.
Ellenségeiket lejáratták, esetleg teljesen eltüntették, kiradírozták a lexikonokból, kiirtották a könyvekből, ahogyan mondjuk Somogyváry Gyula írót. Mintha nem is léteztek volna.
Az amnézia leplét az egész társadalomra kiterjesztették, ránk dobták felülről, ők írták a régi-új meséket, a jó kommunisták balladáit. A régi elit részleges megsemmisítésén túl saját álvilágot teremtettek, akit beengedtek, az nyilvánosan is létezett, akit nem, annak maradt az asztalfiók. A kereten kívüli élet, a semmi ágán fészkelés.
Egy idő után már az sem érdekelte őket, hogy saját magukat kínozzák, a gyújtogatók közül sokan a fák között rekedtek, utolsó szavukkal többnyire a kommunizmust éltettek, aztán leszálltak a semmibe. Előttük biztosan zárva maradt a Mennyország ajtaja. Nincs az az Isten, aki megbocsátana a bocsánatot sem kért gyilkosoknak. Persze nem is volt dolguk vele, esetleg öregemberként, átizzadt párnájukat ölelve, újra gyerekként, félve, rettegve, a magány végtelen űrjében elsüllyedve. Mint Kádár.
A porondmesterek részben a Kardos György-féle egykori katpolosok, ÁVH-sok lettek. Kardos a Magvető szelepeit irányította, Komlós Jánost Hofit, Hárs István a Rádiót, de mindenkinek jutott valami.
Ahogyan Kéthly Anna vagy Krassó György, esetleg Dénes Béla cionista orvos sem voltak szemek a láncban, csak éppen ők voltak kevesebben, mert az értelmiség is olyan mint mi, hogy szeret jól, védetten élni, és viszonylag kevéssé rajong a nem verselt, hanem valóságos halálért, üldözésért. A legtöbben a késnél akartak állni akkor, amikor a szalámizások elkezdődtek, nem szerettek volna bekerülni a darálóba.
Aki tehette, elmenekült.
Azaz.
Mondom, akkor lépett ki éppen az erdőből. Amikor már sokan, sokat dolgoztak a Legvidámabb barakknak nevezett látványpékség megteremtésén. Tömtük a fejünket a Jégbüfében, csajoztunk a Tabánban, és nem vettük észre, hogyan is vettük volna észre, hogy égtek a fák.
Amíg Kádár önmagát éltette, és rámosolygott az őt szolgáló írókra és zenészekre, a polgári társutasokra és a többi kollaboránsra, ő csendben éhségsztrájkolt, szinte elájulva, de sohasem panaszkodva. Abbahagyni, morogta az elismert orvos elvtárs, Tariska István, még az illegalitásból [ő volt rég a parkett ördöge?], majd ráküldött néhány elmebeteget.
Időről-időre feltűnt egy-egy nyugati politikus vagy üzletember az üst mellett, belenézett, kicsit fintorgott, majd leült tárgyalni az illetékes elvtárssal. Sokszor még tolmács sem kellett. Elővásárlást kötöttek Magyarországra. Aztán ifjabb Komlós, meg a fiatal Gyurcsány, meg a Bajnai apja, meg a taurusos Tatai Ilona és a többiek jöttek, közös céget csináltak, és kiemelték a halakat a halászléből, amit előtte a faterék, nagyfaterék főztek meg.
Hipp-hopp meggazdagodtak, közben az MDF-kormány [minimum] asszisztálásával elkótyavetyéltek szinte mindent, volt, nincs magyar cukor, magyar repülőtársaság, magyar energia.
A Dénes Bélák és Kéthly Annák a negyvenes évek végén még felkeresték egymást, nem tudták, kit kapnak el előbb, majd próbálnak ledarálni először, de azt igen, hogy minden tisztességes emberre sor kerül. Ha nem, az csak rendszerhiba lehet. Egymást is figyelmeztették, de hiába, egyikük sem volt gyáva karakter. Végül életben maradtak. Aztán elmentek. És akik itt maradtak? Éltek vagy túléltek.
Hogy aztán a rendszerváltás idején összemossák a túlélőket a nyerészkedőkkel. A főbűnösöket az áldozatokkal, az igazán aljasokat a csak meglapulókkal.
Így aztán sok-sok beteg lelkű ember került, maradt fontos pozícióban. Hiszen ritkán történt meg az a csoda, hogy valaki ember maradt felül, az őrület biciklijén ülve, amelyet oly lelkesen hajtott a sok későbbi megvilágosodó.
Krassó látta ezt is. Látta a Nagy Lázadók valóságát, hogy csak simán hatalmat akartak, kádári engedéllyel és nyugati pénzen szép, csillogó papírba csomagolták őket. Szociológusok, közgazdászok, jogászok, marxista filozófusuk. Zuhanyzáskor lemosták magukról a maoista, kommunista múltat, szépen, pontosan, ahogyan a csillag megy az égen, átöltöztek és felemelték a megfelelő transzparenseket két nyugati út, látogatás és ösztöndíj között. Éljen a neoliberalizmus, hiszen azt ugyanúgy rá lehet erőltetni a többségre, ahogyan a kommunizmust. A lényeg, hogy újra elmondhassák, és csak ők mondhassák el: mi a jó. Mi a helyes. Hogyan kell élnünk.
Közben égtek a temetetlen holtak és elégtek az álmaink. Éreztük a füstszagot, láttuk, hogy itt maradnak, hogy elvtársról-elvtársra átmentik magukat. Láttuk, hogy a szigorúan titkos tiszt kommunistából egy nyugati vállalat leányvállalatának vezetője lesz. Aztán miniszterelnök. Előtte a pufajkással megtörtént ugyanez.
És ő maradt. Végignézett mindent. Túlélte a gyáva árulót, Kádár Jánost. Megélte a kommunista NKVD-ügynök, Nagy Imre ünneplését, újratemetését. Végignézte, ahogyan a hat koporsóból ötbe Nagy Imre és elvtársai kerültek. Végignézte, ahogyan a keselyűhad nekitámadt az új kormánynak, éles csőrükkel csipegetve, csócsálva a haldokló Antall József testét.
S ő közben végigélte, végignézte, hogy a nagy rendszerváltó álmokból szinte semmi sem sikerült. Krassó György, Csengey Dénes meghaltak. Az országot szétlopták, a kommunista elit átmentette magát, a kárpótlásból paródia lett, az igazságtételből semmi, a Biszku Bélák, a megmaradt sztálinista ördögök magas nyugdíjukból, háborítatlanul éldegélték.
A magyar népet közben újra lehúzták a porba, „Kádár népe”, dünnyögték, írták Kádár egykori csicskásai, a KISZ KB nyaloncai. Farkasházy Csoórit, Csurkát és Csengeyt „másodosztályú társaságnak” nevezte, egészen nyíltan arról elmélkedve, hogy nekik a hatalom jár. Már a Tivadaréknak. Mert ’68 óta várnak erre, hogy az öregektől átvegyék a vezetést.
Szóval sírhattunk volna eleget. Mert nem sikerült. Ötvenhatban megrengettük a világot, és mi lett a jutalom? Árulás és elfelejtés. Igazodás. Belenyugvás. Kádár hitelre épült látszatvilágának megszokása, megszeretése. Szinte általánossá vált Stockholm-szindróma.
A jóbarát kettőt csenget. Ki érti ezt Kelet-Közép-Európán kívül? Nálunk nem a postás, hanem a jóbarát csengetett kétszer, gyorsan egymás után, hogy jelezze, nem az ÁVH-tól jött. Milyen lehetett így élni? Hogy a nyilasok után a kommunisták következtek, gyakran csak egyenruhát cseréltek, a csizmát esetleg megtartották, és ugyanazzal a gyűlölettel rúgták le ugyanazokat a veséket.
Csak a kevesek, a nagyon kevesek maradtak teljes emberek. Önazonosak.
„Ekkor nyitva láttam az eget. Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ült, azt Hűségesnek és Igaznak hívták. Igazságosan ítél és harcol”. Írja a Jelenések könyve.
Fotó: Fortepan.hu, ad.: Magyar Rendőr