„Talán most már lehet nevetni a Rákosi-korszakon” – írta az Index Deák Kristóf Foglyok című tévéfilmjéről még a premier idején, és erről eszembe jutott egy korábbi, szintén indexes cikk, amelyben a Sztálin halálát ugyanezen a portálon vígjátéknak titulálták.
Utóbbi zseniális alkotás, de természetesen nem vígjáték. Groteszk, abszurd és kegyetlen. Éjsötét és véres, szürreálisnak ható, mégis teljesen valós tragikomédia. Nem Vonnegut, hanem Orwell. Maga a kommunizmus.
Persze maga a cím is hülyeség, a Kádár-diktatúra egyik szelep-trükkje éppen az volt, hogy a Komlós Jánosok [ÁVH, majd a Mikroszkóp Színpad vezetője] és Róna Tiborok [ÁVH, majd a Vidám Színpad vezetője] vezénylésével már lehetett nevetni Rákosiékon.
Nem beszélve arról, hogy A tanúnak köszönhetően a nagy többség később már szinte viccként foghatta fel a koncepciós pereket, a „beszolgáltatást”, a feketézést követő börtönt, bármit.
[Kiváncsi vagyok, azok is nevettek-e a moziban, akinek mondjuk kivégezték az apját, barátját, akit internáltak, megkínoztak, megzsaroltak, stb., stb.].
Mert A tanú – szemben a Sztálin halálával vagy a Foglyokkal – valóban a mulattatásra született. Ez volt vele a cél. Meg persze a Rajk László-féle jó kommunisták [szegény, „tisztességes” Dániel Zoltán] legendájának az építése.
Jómagam – aki újra és újra végigröhögi mondjuk a Gyalog galoppot és nyilván A tanút is kívülről fújom gyerekkorom óta, ma is zseniálisan megírt darabnak tartom – ezzel szemben egyszer sem nevettem a Sztálin halálán. És nem azért, mert nem volt a maga módján szórakoztató, hanem azért, mert a film [ahogyan a történelem] feszültsége mindent elnyomott.
És persze nyilván sokat is változtam. Talán túl sokat tudok már erről az egészről ahhoz, hogy bármin nevetni tudjak.
A Foglyokon egyszer sikerült.
Annál a jelenetnél, amikor a természetesen antipatikus, párthű házmestertől kedvesen megkérdezi a szomszédgyerek: hol vannak a nyilaid? „Micsoda?”, kérdez vissza mosolyogva, mire a kisfiú: „Hiszen mondták, hogy nyilas voltál.” Leírva elég béna, hahotás poén, de a filmen nagyon is működött.
Volt még egy-két hasonló jelenet, de valójában kevés, a Foglyok sem vígjáték, bár sokan A tanúhoz és az Isten hozta, őrnagy úr!-hoz hasonlították, ezeknél nyomasztóbb, mindenesetre kevéssé komikus. Szerencsére.
Mert a Rákosi-diktatúra is nyomasztó volt. Még aki felül volt, sokszor az sem kapott levegőt.
Kevés dolgot jegyeztem meg a nyelvészeti tanulmányaimból, de néhányat igen. Például boszorkány szavunk eredetét. A boszorkány [baszorkány] a nyomó, nyomás szóból származik, ugyanis a néphiedelem szerint az ártó szellemek álom idején ráültek a mellkasunkra, préselték, nyomták, és nem kaptunk levegőt. Lásd még: lidércnyomás.
Mi volt a kommunizmus, ha nem egy földre szállt boszorkány, aki éjjel-nappal a mellkasunkon ült, hogy csak az ébredéskor derüljön ki: túléltük-e? Túléltük, de beleroppantunk-e? Ha igen, jöhetett a következő nap. Nonstop horror belépőjegy nélkül.
Deák Kristóf filmjében is megjelenik a boszorkány, az elején még csak köröz, aztán a film harmadától szépen elkezdi kipréselni a tüdőnkből a levegőt. A fulladás folyamata alatt a befogadó lelkiállapota is változik, próbáljuk rakosgatni a kockákat, élvezni a kitűnő dialógusokat és karaktereket, aztán hirtelen megemelik a tétet, míg el nem érkezik a feloldozás.
A nyugalom. Amely megint csak átmeneti. A kárhozat földjén a hajnal is csak egy pillanatig tarthat. Nem is sugall mást a film az utolsó jelenettel.
A Foglyok olyan film, amiről azt gondolnám, Köbli Norbert írta. Ő tudja még ezt nagyon. Nem szájbarágósan, nem gyűlölődve, hanem mesélve, szórakoztatva, az emberi árnyalatokat is megmutatva tanítani. De nem, Vörös András jegyzi. Őt is megjegyzem magamnak, ahogyan abban is reménykedem, fog még Deák Kristóf történelmi filmet készíteni. Lehet még sötétebbet is.
Egy igazán éjsötétet. Én azt a filmet várom még nagyon a Rákosi-diktatúráról. Valami kegyetlent, bibliait, meg nem emészthetőt. Amibe beleszakad a szívünk.
Mert tudjuk, érezzük, a boszorkány ott köröz felettünk. Várja, amíg újra elcsendesedik a ház. Várja, amíg megbetegszünk. Várja, amíg egyedül leszünk. Akkor érkezik el újra.
