Köbli Norberték Blokád című filmjét októberben mutatják be. Nagy hír, hogy Magyarország ezt a filmet jelölte Oscarra. Bár az Oscarral úgy vagyunk, ahogy [tudjuk, mennyire politikai díj, tudjuk, melyek az Oscar-győztes filmek védjegyei, és azt is, hogy egy propaganda-gépezet fontos része], azért ebben a világban, ebben a keretben gondolkodva nyilván hatalmas dolog lenne elvinni ezt a filmet Amerikába, s így a világ elé. Miért? A válasz egyértelmű, de van egy külön oka is: mert Antall Józsefről szól.
Antall József neve 1989-től, de legkésőbb 1990-től egybeforrott az MDF-el. Az MDF-et [jórészt az SZDSZ-es politikai és értelmiségi elitnek „köszönhetően”] antiszemita, félfasiszta, bőgatyás, „horthysta” pártként járatták le külföldön, főleg Amerikában. Valamennyire ismert, hogy már a Lakitelki gyűlés után, azt hiszem, a másnapján öles cikk jelent meg a konzervatív, nép-nemzeti pártról és az állítólagos antiszemita veszélyről. Mert nem lehetett ezzel sokat várni.
Tudom, Antall József is megosztó történelmi személyiség, ahogyan Magyarországon szinte mindenki. Nem annyira megosztó, mint a legtöbben, de azért nem egyöntetű a megítélése. [Miért is lenne bárkinek?]
Vannak jobboldaliak, akik árulónak, megalkuvónak vagy „puhának” tartják, tartották, s vannak mostani ellenzékiek, akik visszasírják – sokan persze csak azért, hogy ezzel is démonizálhassák Orbán Viktort. Antall idejében persze éppen Antallékat démonizálták [nemritkán ugyanazok a mára megöregedett hordószónokok], de a fő célpont nem ő volt, hanem a radikális Csurka István. Akkor Antall bűnéül [amellett, hogy keresztény volt, európai és hazafi] azt rótták fel, hogy hagyja, hogy egy ilyen „náci” a párt vezető tagja legyen.
Nem tartozom azok közé, akik Csurkát istenítik, de tény, hogy hibái mellett vátesz, valóságos lángelme volt. Politikai esszéit néhol kiigazítva, lábjegyzetelve és finomítva ma is tanítani lehetne. Nem én fogok a vitában dönteni [mókás lenne ilyen szellemi nagyságok társaságában], de úgy látom, valahol mindkettejüknek igaza volt. Csurkának abban, hogy a hálózat ellen máshogy, erőteljesebben kellett volna küzdeni. Antallnak abban, hogy ilyen légkörben, ilyen ellenszélben és egy „ilyen” huszadik század után bizony óvatosabban kellett volna bánni a szavakkal.
Szakításuk oka összetett volt, de nem csak én gondolom úgy, hogy jelentős része volt abban az akkori propagandának, annak a buboréknak, amelyet a zömmel liberális, neoliberális vagy posztkommunista véleményvezérek, politikusok, sajtómunkások és ideológusok fújtak fel, alakítgattak.
Ez a posztkommunista, liberális hálózat a bomlasztás, az ékverés mestere volt. Vezető személyiségeik családi alapon, a másoktól ellopott, elvett családi villákból és drága lakásokból hozták ezt, a kommunista szülők sokszor csak ezekkel a manipulációkkal, árulásokkal, megalkuvásokkal, kegyetlenségekkel tudták túlélni a saját maguk által teremtett poklot, azaz a negyvenes, ötvenes éveket.
Ez elsősorban nem genetika vagy átöröklődés [bár biztosan sok mindent továbbviszünk így is], inkább átörökítés, szocializáció.
Mérgező családokban nőttek fel, komoly, sötét, elhallgatott bűnökkel, azt látva, hogy ezek a famíliák, baráti társaságok, zárt értelmiségi csoportok valahogy mindent megúsznak. Időről-időre a víz felszínén maradnak, és ha el is hull egy-egy [Rajk László], abból később a többi táplálkozhat: mártírnak hazudva, emlékét felhasználva maguk is megszépülhettek.
S ezt a mérget, ezt a méreggel átitatott hálót az egész országra, az egész társadalomra ráterítették. Azt mondták, Tégy a gyűlölet ellen, de tudatosan, erőfölényükkel visszaélve maguk táplálták annak tüzét. Mert a társaság tehetségtelenebbik fele mit sem érne e képzelt vagy valós vagy közben valóssá lett gyűlölet, avagy figyelem nélkül. Képzeljük el, ahogyan Farkasházy nem a Heti Hetesben, hanem elképzelt „helyén”, egy zártosztály apró gumiszobájában adja elő munkásőr-nívójú gyűlölet-monológjait. Azért az nem az igazi.
Visszatérve Antallra. Bennem nincs egyértelmű kép, ahogyan telnek az évek, egyre árnyaltabban látom a dolgokat. Ebben is. Talán megengedőbb, elfogadóbb vagyok, de egyre inkább érteni vélem, hogy mit akart, mit szeretett volna. Hogy mihez kellettek ezek a megalkuvások, ezek a megegyezések.
Lehet, hogy a túléléshez. Lehet saját családi történetei, traumái vezették oda, hogy ilyen „megengedő” legyen. Lehet, hogy ez volt az egyetlen út. Erről majd még írni kell, másoknak is, hátha egyszer felsejlik valami.
Amit mutatni akartam, az a levél, amelyet barátjához, Némethy Ferenc szerzeteshez írt. Vasárnapi cikkemben már publikáltam, de annyira míves és felemelő, hogy ki akartam még egyszer emelni.
„Kedves Ferikém!
Megkaptam kedves meghívásodat felszentelésedre és első misédre. Sajnos – bármennyire készültem rá – nem tudok elmenni egyik alkalommal sem. Néhány napos szlovákiai kirándulásra, ill. társasutazásra jelentkeztünk nejemmel együtt, és így a megjelölt időpontban külföldön leszek. Osztályunkból Rudival együtt ti választottátok – a mai időkben – igen nehéz pályát. Gondolhatod, mennyire bosszant, hogy egyikőtök pályája kezdetén sem lehetek jelen. Ezért arra kérlek, hogy ezúton fogadd őszinte jókívánságaimat és ezúton kérem Isten áldását papi és tanári működésedre. Ezt volt osztálytársad, barátod, és »8. unokatestvéred« kéri.
Itt azonban megállítalak. Lehet, hogy más országban, nagyobb nemzetek fiainál nem jelent annyit a rokonság, amely távolra szakadt embereket fűz vérségi kötelékbe. Családfa, nemesség stb. ma már távoli dolgok, inkább csak a múltból kísértenek. De a – nem szeretnék közhelyeket mondani – sokat megélt magyarságnak szüksége van összetartó abroncsokra. Legyen az vallás, rokonság, lokálpatriotizmus, az mindegy.
Igaz, hogy neked az Antall család kevesebbet jelent, mint nekem, azonban mégis van abban valami megható, amit a családfa mutat. A XVIII. század végén a te ősöd Szigetvárra költözött a család ősi fészkéből, Dörgicséről. Az enyémek a következő század első felében Veszprém megyébe szakadtak, ahol még apám is született. 8 nemzedék élt egymástól távol és 250 év múlva a pesti piaristáknál találkozik két nyolcadik unokatestvér. Ezért küldöm el neked az Antall család kettőnket érintő leszármazási rendjét.
Eddig a rokon szólt belőlem. Most az osztálytárs és kolléga – a kettő összefügg – szól belőlem. Te szerzetes tanár leszel. Nem is gondolod, hogy az ember mennyit gondol vissza a saját iskolájára, a saját osztálytársaira és tanáraira, amikor komoran ülök (ritkán fordul elő!) a katedrán. Persze nem a legjobb, hanem inkább a legrosszabb tanárai foglalkoztatják az embert. Borzadva gondolok jó Győry Jánosra és Hamza Irénkére. Ők az örök figyelmeztetők!
Sokat gondolkoztam azon is, hogy mit is jelentett nekem a piarista iskola? Megadott-e mindent, amit kellett? Úgy gondolom, hogy elsősorban nívót, magatartást biztosított. Tudom, hogy a piarista nevelésben is fordulatot jelent annak a generációnak az élre törése, akik a mi időnkben még szerény kezdők voltak, ma ők vezetnek. Ti pedig, a mostani kezdők, még többet tudtok adni az ifjúságnak. Miért? Egyszerű a válasz: többet láttatok. Mióta ez a korosztály tudatára ébredt, több ment végbe, mint a történelemben néha századok alatt. Jó vagy rossz, de történt.
Egyből azonban többet kell adnotok diákjaitoknak, mint amennyit mi kaptunk. Szeretetből! Nem elég belül szeretni, nem él vissza azzal a diákember, ha ezt kimutatjuk is. Jobban tiszteljétek a diákban az egyéniséget, az embert. Ha valaha nem betört emberekre volt szüksége a nemzetnek, akkor most különösen nem arra van szükség. […]”
Antall József huszonnégy évesen írta ezt a levelet. Nekem hiányzik ma már ez a stílus. Eszembe jut erről a levélről apai nagyapám, aki rajongott Antallért, és aki szintén ilyen finom tudott lenni. Érzem a pipája illatát, s máris a gyerekkoromban vagyok, s rajzoljuk a térképeket a második világháború hadmozdulatairól. [Mit tudtam én akkor, hogy ezekkel milyen sebeket, emlékeket rajzol ki magából? Fiatal tüzérként neki csak a hátrálás, a halál megfigyelése jutott. Figyelhette, ahogyan összeomlik a régi Magyarország, az ő Magyarországa.]
Ami biztos: a fenti szöveg elképesztően finom és érett. Már ebből látszik, hogy szerzőjéből lesz valaki. És ez akkor is így lett volna, ha élete máshogy alakul, és esetleg egy gödörben vagy egy építkezésen végzi, ahogyan annyi más értékes ember akkoriban. [Nagyapám vezérkari tiszt nagybátyja Somogyváry Gyula segítségével egy temetőben kapott állást. Aztán „Gyula deákot” megölték az internáló-táborban. De ez már egy másik történet. S mégsem, mert:]
Mert a túlélést is meg kellett tanulni. Akkoriban a túlélést kellett leginkább megtanulni. És ezt átalakította az egész magyarságot.
Tényleg várom a Blokádot. Mármint a filmet.