[Amiről írni fogok, már évek óta tudom. Többször próbáltam megírni. Volt, hogy regénytorzóban, volt, hogy tárgyszerűbben. Most megpróbáltam valamelyest letisztultabban. Talán széteső, néhol nehezen értelmezhető szöveg, de: ezt meg kellett írnom. Nem csak magamért: Anna néniért. És persze kutatóként. Hiszen, aki „mások életét” vizsgálja, az a sajátjával kapcsolatban sem maradhat csendben.]
––––––
A jégszilánk úgy hatol a szívbe, hogy láthatatlanul gyilkol – a kérdés: hogyan lehet meggyógyítani a sebet?
––––––
Vár az iskola előtt. Mint mindig, megörülök neki. Útközben elkezdem enni a halkrémes szendvicset. Anna néni csinálja a világ legjobb halkrémes szendvicsét, szardínia, vaj, citrom, mindez összekeverve, a kiflik közé kenve.
–
Sokszor nála alszom. Lámpaoltás előtt sokszor egy vers, és nagyon sokszor ugyanaz: Arany János műve. Még most is az ő hangján hallom – vagy inkább szeretném hallani:
„Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.
Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba”.
Imádom ezt az Arany-verset.
–
Nagyjából húsz évvel később már Budaörsön élek, apámmal. A szobámban ülök, kinyitom Kiszely Gábor könyvét. Nem egy jól megírt könyv, de fontos. Azt sem értem, miért vettem meg az antikváriumban. Megtetszett a borító. Akkor az ÁVH-ról nagyjából annyit tudtam, hogy az volt a sötét erő a kommunizmusban. Valami rossz, valami izgalmas. Nézem az ÁVH-s névsort a könyv végén. Az egyik nagyapám rendőr volt, nyomozó. Az ő nevét is keresem, aztán a másik nagyapámét is, abban reménykedve, egyikük sem lesz rajta. Nincsenek is. Ott van viszont Anna néni. Vagyis egy vele megegyező nevű személy. Hadnagy.
–
Azt tudtam, hogy az illegális kommunisták közül sokan beléptek a politikai rendőrséghez ’45-ben. Az is, hogy Anna néni illegális kommunista volt. Nem ő mesélte, később hallottam. Röplapokat terjesztettek, koncentrációs táborba került. Azt is elmesélték, hogy talán ezért nem lehetett soha gyereke. Ezért is lett ő a nagyanyánk. Az az ember, akit akkoriban jobban szerettem a saját nagyszüleimnél is. Az ő társaságában éreztem magam a legnagyobb biztonságban.
–
Apámnak mondtam el talán először. Nem hitte el. Az nem lehet. Anna néni nem. A válás után is jóban maradtak. Leveleztek. Szerették egymást. Aztán beszélgettünk apámmal. Az tudtuk, hogy meggyőződéses kommunista volt. Az is, hogy részt vett sok mindenben a háború alatt. Ami először hihetetlennek tűnt, az hamar nagyon is érthetővé vált. Ráadásul az évszám is stimmelt. Aztán anyámnak is elmondtam. Meg a bátyámnak is. Hogy mikor, most nem emlékszem. A felejtés kulcsfontosságú.
–
Istenem, Anna néni.
–
[Kilencvenes évek]
Svájcból jöttünk haza az unokatestvéreméktől. Imádtam ott lenni, imádtam őket. Most is. Annyira mások – félig svájciak. Nem a gazdaságságról, a pénzről beszélek, a szabadságról, a bátorságról, hogy nem viselik a szívükön ezt a hálót. Hogy tudnak levegőt venni. Szóval jövünk haza. Anyám szomorú arccal nyit ajtót. Örül nekünk, de valami nagyon furcsa. Aztán elmondja: Anna néni meghalt.
–
Anna néni, Istenem.
–
Istenem, akkor tagadtalak meg téged. Később is úgy maradt meg bennem az egész, akár egy filmjelenet. Annyira kiborultam, hogy a földhöz vertem magamat. Valamim felszakadt, folyt a vérem. Ez a kép örökre belém égett, a válás idejéből van hasonló.
–
A vérem. Anna néni vére is folyt ’44-ben, amikor a nyilasok megkínozták. És azok vére is folyt, akiket Anna néniék kínoztak meg ’45 után. Még akkor is, ha esetleg nem volt ott. Még akkor is, ha esetleg nem vett részt semmiben [ami lehetetlen]. Mert akkor is ott volt. És a vér is ott volt.
–
Anna néni halála gyerekként megtört, addig lelkesen jártam hittanra, volt egy csodálatos református lelkészünk: Gábor. Nem is emlékszem a vezetéknevére, csak Gábornak hívtuk. Betéve tudtam a Bibliát, és hittem is Istenben, még akkor is, ha néhány történet érthetetlen vagy szörnyűséges volt számomra. Először egy hittantáborban lettem szerelmes. Diónak hívták. Persze sohasem tudta meg.
Szóval szerettem ezt a közeget, mindenki olyan nyugodt, békés volt. Mindez a káposztásmegyeri lakótelepen.
De akkor, abban a pillanatban szakítottunk Istennel.
Akkor és később is így magyaráztam, ha kérdezték: ha Isten elvette tőlem Anna nénit, akkor vagy gonosz, lelketlen, vagy nem létezik. Tudom, hogy nem egy filozófiai értekezés, de gyerek voltam. Azóta messze ülünk egymással Istennel, ő a pad egyik szélén, én a másikon. Ha rám is néz, nem veszem észre. Nem haragszom rá, de úgy, ahogyan gyerekként hittem, én már képtelen leszek.
–
Egy álmom leírását nézegetem. Nem is olyan régen jegyeztem le:
„Álmomban megtalálom Anna néni diáit. Szeretett fényképezni. Negatívok, de ahogyan a fény felé tartom őket, látom, mit ábrázolnak. Gyönyörűek és élesek. Mintha egy filmet néznék. Jellemzően színes felvételek – a negyvenes évek végéről, az ötvenes évek elejéről. ÁVH-s fotók. Reggel az egyikre emlékszem világosan. ÁVH-sok állnak egy felirat előtt: Intapuszta.
Anna néni Péter Gáborral. Meg másokkal. Titkos épületek. Titkos fotók. Nem emlékszem most egyikre sem. El kell pakolnom, nehogy meglássák, hogy kiterítettem őket. Gyorsan próbálom pakolni a diákat. Rengeteget szétterítettem a földön. Rendszerezve, sorokba rendezve, ami nem jellemző rám.
Izzadva ébredek. Az éjjel Kardos György volt menyének, Botond Ágnesnek a könyvét olvastam. Megírta, hogyan ment teljesen tönkre a férje, a magvetős, katpolos, ÁVH-s Kardos fia: Kardos István. Traumák, alkoholizálás, dührohamok. Végül öngyilkosság az Ezredes fegyverével.”
Ezen az álmon nincs mit magyarázni. Tudom Anna néni titkát, de nem akarom, hogy mások is megtudják. Főleg, hogy álmomban Péter Gáborral együtt is lefényképezték. Intapuszta – tehát a politikai pszichiátriában is benne volt. [Levelek a bolondokházából]. Mintha fokoznám magamban a bűn fokát. Hiszen azt elmondom, hogy az ÁVH vezetőjével mutatkozott.
Teljes a karnevál.
–
[1944]
Anyám emlékezett Zsuzsára, Fehér Lajos húgára, akire Anna néni vigyázott később. Fehér Zsuzsa már sohasem lett önmaga ’44 után. Anna nénivel együtt fogták el. Őt, Pintér Mariannt és Fehér Zsuzsát. A korabeli cikkekben együtt emlegetik őket, Fehér és Pintér általában szóba került, Anna néni sokszor kimaradt.
„A Békepárt falusi vonalának saját nyomdaberendezése, külön sajtóterjesztő, úgynevezett »postázó« csoportjai voltak. Ennek tagjai voltak Fehér Zsuzsanna, Mezei Anna, Pintér Mariann, akiket a Horthy rendőrség 1944 nyár elején elfogott, vérbírósága elítélt, s később galádul kiadta politikai fogolyként a németországi koncentrációs táborokba való elhurcolásra” – foglalták össze a Békési Életben [1969]. Azt persze nem írták bele, hogy az egész már a német megszállás után történt.
–
De hogyan kapták el őket?
„Feltárult egy csendőrkopó rémregénye” – így az izgalmakat ígérő cím [Világosság, 1948]. „A nyilas rémuralom legrémesebb napjaiban is teljes erővel működött Fehér Lajos kommunista csoportja. Felrobbantották Gömbös Gyula szobrát, a fontos hadiszállítások vasútvonalait, a Városi Színházban rendezett nyilas nagygyűlést megzavarták és a főváros legforgalmasabb útvonalain merényleteket követtek el a náci harckocsik és katonák ellen.”
[A valóság kevéssé heroikus. A csoport legnagyobb akciója a Gömbös-szobor felrobbantása volt. Ahogyan Zinner Tibor jogtörténész is mondta, az ellenállás nagyságát [léggömbjét] jelentősen „felfújták”. Erre a legenda-képzésre szüksége volt a kommunista pártnak. Amely a saját szerepét felülértékelte, a nem kommunista ellenállást meg megpróbálta kitörölni a történelemből. A legkegyetlenebbül, legmódszeresebben azokkal végeztek, akik Horthy utasítására megpróbálkoztak a kiugrással, az angolok felé nyitással. Lásd: Somogyvári Gyuláék – apai nagyapám példaképe, nagybátyjának tiszttársa és barátja – történetét. Ez persze a valódi kommunista ellenállók történetéből nem vesz el semmit. Csak árnyalja annak történelmi szerepét.]
„A Gestapo és nyilas-kopók természetesen óriási hajtóvadászatot [indítottak] Fehér Lajos után. De nem sikerült nyomára jutniok. Csupán Balogh Mihály csendőr-szakaszvezető járt közel ahhoz, hogy Fehér Lajost »lebuktassa«. Balog látszólag kilépett a csendőrségtől és megbízást vállalt a Püski-könyvkiadónál mint könyvügynök. Később a Cserépfalvy-kiadványokat is kezdte terjeszteni. Résztvett a forradalmi parasztság balatonszárszói ankétján. Időnként beállt kubikosnak, hogy kikémlelje a földmunkások hangulatát és rendszeresen figyelte a Győrffy-kollégiumba tömörült baloldali fiatalok működését. Később Fehér Lajos béke párti vonalának felgöngyölítésével bízták meg.
A csendőrkopó Szeghalomra utazott Fehér Lajos édesanyjához és mint egyszerű parasztember beférkőzött az idős asszony bizalmába. Szerencsére Fehérné nem tudta fiának búvóhelyét, Baloghnak azonban sikerült elérnie, hogy az anya csomagot küldetett vele leányának, Fehér Zsuzsának. Balogh most már Fehér Zsuzsa bizalmát igyekezett megnyerni.
A lány illegális röpiratokat adott át neki elrejtésre, Fehér Lajos címét azonban ő sem közölte vele. Balogh erre Fehér Zsuzsát a vele együtt dolgozó Pintér Mariannát egyidejűleg lefogatta.
Négy hónapon keresztül ütötték, verték, villanyozták és égették a fiatal leányokat, hogy Fehér Lajos elárulására kényszerítsék őket. A két lány azonban mindvégig néma maradt. Négy hónapi kínszenvedés után Németországba deportálták őket.”
Még olvasni is kegyetlen érzés. Szerencsére – írta a szerző. Szerencsére nem Fehér Lajost, hanem a húgát és Mariannt kapták el. Kinek szerencse? Legfeljebb a pártnak. Előbukkan ez majd újra.
Így történt az elfogásuk? Csak annyit tudunk, hogy ez a kommunista történetírás hivatalos, elég valószínűnek is tűnő változata. De miért maradt ki a tudósításból a harmadik áldozat: Mezei Anna? Őt is kínozták és ő sem beszélt.
–
[2017]
Ülök a levéltárban pár évvel ezelőtt. Már kutató vagyok a Hamvas Intézetnél, Hankiss Ágnesnél. Neki elmeséltem már a történetet. Ki értené meg jobban az ügy súlyát és összetettségét, mint ő, Erdős Péter lánya?
Nehezen nyitom ki a dossziét. Vallomások „Kristóf László és társai” ügyében. Ők kínozták meg Anna néniéket. A tanúkat kérdezik, felelnek, kérdeznek, felelnek. Anna nénit is. De több részt egyszerűen kitakartak. Nem tudom, hogy mit tettek vele pontosan ’44-ben. Olvasom a többiek vallomását. Szörnyűségeket mondanak. Egyre erősebben ver a szívem. Így rakom össze a képet. Amit velük tettek, azt Anna nénivel is. Amit velük tettek, azt Anna nénivel is.
Sírtam? Nem. Egy levéltárban nem lehet sírni. Egy levéltárban uralkodni kell magadon.
–
[1944]
Egy másik régi írásból kiderül [szintén Világosság, 1948, ugyanaz a cikksorozat], hogy Balogh igen eredményesen dolgozott, hiszen „Veres Pétert is ő juttatta csendőrkézre”. Anna néni ebben a szövegben sem került szóba: „Fehér Zsuzsa egyetemi hallgatónőt négy hónapig kínozták a csendőralosztályon, hogy megtudjanak valamit a baloldali szervezkedésekről. Fehér Zsuzsát később deportálták.”
Egy bizonyos Juhász Tóni kapcsán is csak őt említették: „Maga kínozta a poklok minden kínjával Schönherz Zoltánt, verte agyon a szó legszorosabb értelmében Rózsa mérnököt és gyötörte félholtra a szenvedéseket hősiesen viselő Fehér Zsuzsát, azzal a leírhatatlan módszerrel, amit oly nagy előszeretettel alkalmazott nőkkel szemben.”
„[…] hogy szadista módon kínozza az ugyanolyan nincstelen szülőktől származó szeghalmi parasztlányt, Fehér Zsuzsát, aki előbb mint diakonissza akart nyomorából kiemelkedni, majd felismerve a magyar nép problémáit, hőslelkűen, forradalmárként harcolt a magyar nép elnyomói ellen.”
A szerző nem teszi hozzá, hogy Fehér Zsuzsa Fehér Lajos testvére volt. Fehér Lajos meg a kommunista mozgalom egyik igazán fontos embere. Az illegális párt ökle – a háttérből. Az árnyékból. Ennek megfelelően – Anna néniékkel szemben – mindent megúszott.
–
[2017/2021]
A dossziét természetesen az elején kezdem. Anna néni már a vége felé tett tanúvallomást. Emlékszem a hezitálásomra. De végül csak odalapoztam, egyszer lapoznom kellett. 2017-ben még letakart részekkel találkoztam, 2021-ben már nem. Akkor derült ki, hogy Anna néni nem a saját, hanem Fehér Zsuzsa kínzásáról mondott később „letakarandó” részleteket. Most már a teljesebb változatból idézhetek.
Tanúkihallgatási jegyzőkönyv. Készült: 1959 áprilisában. [Ötvenkilenc áprilisa. Ekkor vették elő a bűnösöket. Vagy újra? Mi tartott eddig?] Anna néni már évek óta leszerelt az ÁVH-tól. Az irat szerint az V. kerületben, a Királyi Pál utca 10-ben lakott.
„1944. július 8-án éjjel az Izabella utcából Gosztonyiné nevű asszony lakásából két civil dtv. [detektív] őrizetbe vett és gépkocsival a Csillaghegyre szállítottak, s ott előállítottak” – mondja Mezei Anna 1959-ben.
–
Csillaghegy. Jártam nem is olyan régen a remek strandfürdőben a barátaimmal. És ott lakik Kisfaludy András, a kiváló dokumentumfilmes, a Kex egykori dobosa. Valamint egy nálam szintén jóval idősebb, elismert pszichiáter, aki gondolkodásban nagyon közel áll hozzám. Most már máshogy megyek oda is.
–
„Ezt megelőzően már jártak lakásomon, ahol házkutatást tartottak – folytatja Mezei Anna. – A letartóztatásom oka az volt, hogy kapcsolatban álltam a kommunista mozgalommal és részt vettem a Béke-párt által készített röpcédulák terjesztésében.”
–
Anna néniért rajongott konzervatív nagymamám és nagypapám, őt szerették igazán a családból. Főleg a nagyanyám és Anna néni érintkezett rendszeresen. Még anyámék válása után is rendszeresen beszéltek telefonon, leveleztek, mindannyian művelt, széles-látókörű emberek voltak. Mennyire másfelé mentek [máshonnan jöttek] még a háború alatt. Amíg Anna néni röpcédulázott a béke érdekében, fiatal nagyapám frissen végzett tüzértisztként hátrált haza a pokolból. Hogy később a lovak halálnyerítéséről meséljen nekem. Azt mondta, az volt a legszörnyűbb az egész háborúban. Nem is az emberek halálát látni, hallani, hanem a lovakét. Az ő testvére is meghalt, meg a másik, szintén besorozott nagyapám fivére is. Íme, a „háború igazsága”.
–
„Kikkel volt Ön a Csillaghegyen letartóztatásban?” – kérdezik Anna nénit.
„Csillaghegyen letartóztatásban voltam az alábbi személyekkel, akikre emlékszem: Hegedüs András [később Magyarország miniszterelnöke], Hazai Jenő [később a MADISZ központi titkára, majd a Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke], Ikladi Lajos [később az ÁVH őrnagya], Pék Márton [ÁVH-s hadnagy, majd a BM alezredese], Pintér Marián [így gépelték le], Baj Mária [Bajó – vagy Balyó Mária újságíró], Szamosi László [ÁVH, főhadnagy], P. János, Dénes István [kommunista politikus, majd a Chemokomplex vezérigazgató-helyettese], K. Sámuel, K. Sámuelné, Cs. Magda, Szabó Rózsi [Szabó Rozália „pártmunkás”], N. Ernőné, Fehér Zsuzsa.
[Azok nevét anonimizáltam, akik nem váltak ismertté ’45 után.]
A fenti elvtársakra emlékszem, akik kommunista tevékenység miatt őrizetben voltak a Csillaghegyen. Ezekkel az elvtársakkal voltam egy szobában elhelyezve.”
És innentől lesz nehéz még olvasnom is.
„A Csillaghegyen kb. 1944 szeptember végéig voltam őrizetben. Ez idő alatt több alkalommal súlyosan bántalmaztak kézzel és gumibottal. A talpamat verték legtöbb esetben, amely úgy megdagadt, hogy nem tudtam lábraállni.
Bántalmazásom oka az volt, hogy nem tettem nekik vallomást tevékenységemre vonatkozóan. Rajtam kívül a felsorolt elvtársakat is hasonlóképpen, de még súlyosabban bántalmazták. Tudomásom van konkrétan arról, hogy Fehér Zsuzsa elvtársnőt villanyozó-készülékkel kínozták, amely úgy történt, hogy egy padra feltették és áramot eresztettek a testébe. Láttam, hogy a keze össze volt égve.”
Más vallomásokból tudom, hogy a nők nemi szervébe is áramot vezettek. De ez már tényleg egy olyasfajta sötétségbe visz, amit nincs módom befogadni.
–
Anna néni a Csillaghegyről a Rökk Szilárd utcába, majd a Conti utcai börtönbe került, aztán a Margit körúti Katonai Bíróság következett. Fehér Zsuzsával és Pintér Mariannával együtt 13 havi fogságra ítélték őket, és visszavitték a Conti utcába.
„1944. november első felében, kb. 300 fő elítélt – köztük túlnyomórészt kommunistákat, jugoszláv és szovjet partizánokat – gyalog kísértek Komáromba, ahol a komáromi várban voltunk két hétig fogva tartva – folytatja. – Ekkor vagonokba raktak deportált üldözöttekkel együtt és Németországba Rávenshüth-be deportáltak, és egy női lágerben helyeztek el. A deportálásokban németek vettek részt, miután a magyar rendőrség átadott nekik.
1945. október közepén tértem haza betegen. A háború végétől a szovjet csapatoknál voltam kórházban.”
–
Ez annyira Anna néni. Csak szikáran, tárgyszerűen. Nem minden vallomás ilyen objektív. De ő kemény volt. Még a vallomásában sem panaszkodott. Semmilyen részletet nem árult el. Csak mondta – tárgyszerűen.
–
A felmerült kérdésekkel kapcsolatban kiegészítéseket nem tett. Ennyi.
–
[1944]
Sehol egy napló, sehol egy irat, sehol semmi. Más forrásokra támaszkodom: „dr. Deák Líviához, a VII. kerületi pártbizottság első titkárához” [Népszabadság, 1972] “fordulok”.
„Sokan nem élték meg ezt a várva várt napot. Három esztendővel az emlékezetes március 15-e után magam is félhalottként vártam sorsom beteljesedését. Mint elítélt kommunistát, előbb Ravensbrückbe, majd Berlin-Spandauba hurcoltak kényszermunkára. Minek ismételjem nyomorúságunk részleteit, sokan megírták már, milyen volt egy koncentrációs tábor.
Mi mégis vigyáztunk egymásra. Mindig a hitet, a reménységet próbáltam tartani társaimban, hiszen fiatal voltam és az átlagosnál erősebb fizikumú. Valami önmagam számára is érthetetlen optimizmus élt bennem: túlélek minden szörnyűséget. Minél sűrűbbé vált a reménytelenség, annál jobban bizakodtam. Akkor is, amikor társaim talán már oktalannak is tartottak bizakodásomért.
– Emlékszem ottani élvtársaimra – folytatja lélegzetvételnyi szünet után. – Pintér Mariann, Bajó Mária, Fehér Zsuzsa, Hazai Rózsi [az említett Hazai Jenő felesége, újságíró, majd a Hungarotex külkerese] szinte rongyokba csavart csontvázak voltak és mégis milyen nagyszerű emberek. De sokszor véresre verték őket az elhurcolást megelőző vallatások során, mégis maradt bennük erő. Jutott belőle másoknak is, még a négyszáz lengyel asszonynak is, akiket a varsói felkelés leverése után deportáltak táborunkba.
A néhány nap históriáját idézi, amelyre nem szívesen emlékezik vissza.
– A rabság utolsó percei voltak a legnehezebbek. »Csak most tartsatok ki! Csak még egy napig legyen erőtök!« – hajtogattam társaimnak, bár biztosan tudtam, hogy egyikük sem bír ki még három napot. Amikor közelről hallatszott a szovjet csapatok ágyúinak dörgése. Spandauból Hamburg felé kergettek bennünket, de nem jutottunk messzire. Friesacknál reggelre virradóra elfutottak az őreink, s mi ott maradtunk végignyúlva az országút szélén, ott találtak ránk a szovjet katonák.
Én egy csehszlovák partizánasszony tizennégy éves lányával indultam volna hazafelé – emlékszik tovább –, de nem jutottunk messzire. Élettelen csontvázak voltunk, csak három hónapi kórházi kezelés után tudtunk lábra állni. S eljött a perc, amikor hazaértem Budapestre. Fel-felzokogtam a romok láttán, lábadozó beteg lévén, lassan vánszorogtam a romok között”.
Élettelen, rongyba csavart csontvázak. Az egyik csontváz Anna néni.
–
„Anna néni, te miért vagy ilyen sovány?”
„Anna néni, neked miért nem lett gyereked?”
Nagyon sokszor feltettem ezeket a kérdéseket gyerekként, és mennyire jellemző: nem emlékszem, hogy mit válaszolt. Valami megnyugtatót.
Mit érezhetett belül?
–
[1944]
Békési Élet, 1969: „Fehér Zsuzsanna, egy ötgyermekes, szeghalmi törpebirtokos leánya, aki a Békepárt röpcéduláinak terjesztője volt, a csillaghegyi kínzásokról 1946. augusztus 27-i tanúvallomásában a következőket mondotta: »1944. július 1-én kerültem Csillaghegyre. Koncz Elek testem különböző részeit gumibottal verte. A verések több napon át folytatódtak, amelyekben Koncz szadisztikus hajlamával messze felülmúlta a többi ütlegelőt.
A nap minden szakaszában vertek, egy villanyozógéppel próbálták belőlem kicsikarni az őket érdeklő tanúvallomást. A villanyozást úgy csinálták, hogy amíg Koncz hajtotta a gépet, addig Kékkői villanyozott, majd amikor Koncz elfáradt a gép hajtásában, ő vette át a villanyozást, s testem különböző részeit összeégette. Előbb testem úgyszólván minden részét véresre verték, és most ezeket a véres testrészeket villanyozták. A villanyozás alkalmával Kékkői a jobb dobhártyámat kiégette. Mikor a villanyozásban elfáradtak, több alkalommal kikötöttek.
Ezt a műveletet Koncz hajtotta végre – segédlettel. Kikötés után több alkalommal gúzsbakötöttek, egy padra fektettek, testemet kinyújtva, illetve kihúzva kötöttek ki. Csaknem minden alkalommal elájultam. Amikor magamhoz tértem, elölről kezdték az egészet. A fenti vallatási módszereken kívül több alkalommal táncoltattak is, természetesen összevert állapotban. Tánc közben 20 kg-os homokzsák volt a hátamon.”
–
Mintha egy Bosch-festményt írnának le a Pokolról. Nem csoda, hogy Fehér Zsuzsa már sohasem lett „egész” ezek után.
–
Bátyja, Fehér Lajos később nagy elvtárs lett, memoárja ismert, nem is olyan régen életrajzi könyvet írtak róla. Azt tudom, hogy Anna nénire bízta a testvérét, egymás közelében laktak a Szakasits úton. Ott volt az a lakás, amelyben esténként Anna néni újra és újra elmondta ugyanazt a verset:
„Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából;
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.”
–
Őt nem válthatta ki senki. „Gáborkám, engem nem váltott ki senki”. [Mondhatná.] Őt nem válthatta ki senki. S vajon megválthatja?
–
Emlékszem, többször mondtam neki, hogy jobban szeretem mint a saját nagyanyámat, azaz a húgát. Azt az embert, akit Anna néni halála után szerettem meg igazán mélyen, nagymamámat, akit amúgy máig a legcsodálatosabb embernek tartok. Csak-hát: Anna néni akkor klasszabb volt, idősebben is fiatalosabb. Fényképezett, művész barátai voltak, és valahogy több ideje is volt. Ő vitt ide-oda. A durva, hogy talán több egykori ÁVH-sal is találkozhattam így. Egri bácsival, Egri Jánossal biztosan. Ő mérnökként lett az illegális robbantó-csapat fontos tagja, majd így került a Politikai Rendőrséghez.
–
[1945]
Az akkor megalakult Politikai Rendőrséghez Anna nénit is Fehér Lajos vitte oda. Ő ugye ismert kommunista, bár jóval fontosabb káder volt annál, mint ahogy az utókor emlékezetében megmaradt. Olvastam olyan szakértőről, aki Kádár mellett róla mintázná meg a diktatúra „szobrát”.
Fehér Lajos az úgy nevezett népi vonalról érkezett. „1941-ben Budapestre költözött és a Népszavában, a Magyar Nemzetben és a Szabad Szóban megjelent írásaiban igyekszik a függetlenségi mozgalom gondolatát megértetni, a fasizmus elleni harcból részét kivenni – írták róla 1987-ben. – 1942 őszén pártfeladatkén kapta a Szabad Szó, az illegális kommunista párt legális falusi bázisának a függetlenségi mozgalom szolgálatába állítását. 1942. december 20-án felvették az illegális kommunista pártba. 1943. július 1-től a Kis Újság belső munkatársa. 1944 júliusában a párt megbízta a fegyveres partizáncsoportok szervezésével és vezetésével.”
Máshol [Mozgó Világ, már 2018]: „Fehér Lajos 1945 elején Péter Gábor helyetteseként a politikai rendőrséghez került. Már 1945 őszétől igyekezett átkerülni a »parasztvonalra«, és ez egy év múlva, még éppen az ÁVO megalakulása előtt, sikerült neki, de addig jelentős szerepet játszott a politikai rendőrség személyi állományának kialakításában és az operatív nyilvántartó rendszer megalapozásában. Sok későbbi prominens ávóst ő vitt a céghez.”
Prominenst – nem Anna nénit, hanem például Janikovszky Bélát vagy Ikladi Lajost.
„A B-listázás, az MKP politikai ellenfeleinek kiszűrése terén is igen keményen lépett fel. Elszántan dolgozott az MKP rendőrségen belüli térnyeréséért is.”
Később is „vonalas” maradt: „Fehér azután 1956-ban is benne volt a párt katonai bizottságában, s annak tagjaként »a rendpárti, erőszakos megoldást képviselő szárnyat választotta«. 1968 augusztusában sem hiányzott a Csehszlovákia lerohanása előtt megalakított operatív bizottságból, és ő képviselte teljes mellszélességgel és brutális hangnemben a megszállásról szóló döntést a rádióban és a televízióban. Miniszterelnök-helyettesként is vezette a honvédelmi bizottságot. Ez a vonal tehát végigfutott a pályáján, és valamilyen mértékben ez is adta a hatalmi erejét az agrárpolitikai harcokban.”
–
[1944]
Amíg Anna néniék röplapoztak, addig a férfiak robbantottak. Említettem, hogy a „Marót-csoport” egyetlen valóban ismert tette a Gömbös-szobor felrobbantása volt. Ebben Janikovszky mellett kulcsszerepet játszott a bombát „összerakó” „Egri bácsi”, valamint az a Padányi Mihály [aki Egritől eltérően és Janikovszkyhoz hasonlóan] komoly karriert futott be. Jellemző a rendszerváltásunkra [és magára a lapra], hogy a 168 óra már 1996-ban egészen felemelő interjút készített Padányival [aki az ÁVH után a párt politikai munkatársa lett, majd miniszterhelyettesként vonult vissza].
„– Hazatérése után is tartotta a kapcsolatot a kommunistákkal?
– Igen. Fehér Lajos hívott, vegyek részt a politikai rendőrség munkájában. Sólyom László lett Budapest rendőrparancsnoka, ő pedig a politikai rendőrségen a helyettese. Vezető nyilasokat keresgéltünk. Amíg szabadon dolgoztunk, szívesen csináltam. Aztán elszaporodtak a jogászok meg a hivatalnokok, több lett a papírmunka, így elment az egésztől a kedvem. Azt is látnom kellett, hogy miközben én nyilasok után látok-futok, egyesek milyen gyors átalakulásra képesek. […] gyorsan veszített jelentőségéből az, hogy valaki a háború alatt mit csinált, Rákosiékat nem érdekelte. Azzal meg különösen nem tudtak mit kezdeni, hogy értelmiségiek is ellenálltak.
– Egykori felső kapcsolatai – Sólyom László meg Pálffy György, aki Fehér Lajos felettese volt – koncepciós perek áldozatai lettek. Ön nem került veszélybe azokban az években?
– De, biztosan, legfeljebb nem értesültem róla. Péter Gábor – a politikai rendőrség akkori vezetője – nem tartozott a »moszkvaiak« közé. Jól ismert engem is meg az egész ellenállási mozgalmat. Ez nekem talán szerencse volt, másnak meg nem. Két körülmény mindenképpen mellettem szólt: nem jártam Nyugaton és nem voltak politikai ambícióim.”
Ahhoz képest végül miniszter-helyettes lett. Mi lett volna akkor, ha van „politikai ambíciója”?
–
Érdekes, hogy Padányi Péter Gábort említette, pedig Fehér Lajos legalább olyan erős védelmet jelenthetett [nem mintha a belső darálásban bármi számított volna egy idő után].
De vissza ’44-hez. Maga Fehér Lajos így emlékezett az üldöztetésükre [Világosság, 1948]:
„1944 nyarán – kezdi Fehér Lajos – Balogh elutazott Szeghalomra édesanyámhoz, s mint egyszerű parasztember megnyerte bizalmát. Szerencsére rejtekhelyemet anyám nem ismerte, s csak húgom, Fehér Zsuzsa pesti címét sikerült tőle megszereznie. Húgomhoz azzal a trükkel állított be Pestre, hogy azt az üzenetet hozta anyámtól, adja ki bujkáló fia címét, mert érintkezésbe akar vele lépni. De húgom sem tudta, hol rejtőzöm. Miután Balogh engem nem tudott, előteremteni, lebuktatta húgomat és két barátnőjét Pintér Marianne és Mezei Annát, akik mindhárman aktív harcosai voltak az ellenállási mozgalomnak. Rajtuk keresztül sikerült lefogatnia Baloghnak Iliás Ferencet és a Béke Párt sajtóközpontját.”
„Szerencsére” – mondta Fehér Lajos. Ígértem, hogy ez a kifejezés visszatér. Szerencsére édesanyja nem tudta, hogy hol van, így a húgát kapták el, aki [Anna néniékkel] nem adta ki Fehéréket, s végül „beleőrült” a kínzásokba. Azért ez a „szerencsére” szó cseng még egy darabig a fülemben.
–
Tudni kell, hogy Anna nénit féltestvére, Mezei János vihette be a mozgalomba. Az a Jani bácsi, aki Fehér Lajos ismerőse volt, majd később Kanadába emigrált. Őt sem deportálták, ahogyan Fehér Lajost sem. Csak a húgaikat.
–
[1945, ’46, ’47, 48’?]
Apai nagyapámat a korban megszokott, mondvacsinált ügyben [valutázás] nagyon megverték az ÁVH-n. Sohasem mesélte nekem. Azelőtt halt meg, hogy kutató lettem. Apám testvérétől tudom. Fiatalember lehetett még akkor, alig múlt húsz. Furcsa belegondolni, hogy ott verték meg és törték össze, ahol Anna néni is dolgozott. Később jóban lettek, bár Anna nénivel főleg felesége, nagyanyám levelezett, de amennyire tudtam, nagyapám sem bánta.
Mi van, ha egy pillanatra látták egymást az Andrássy úton? Mi van, ha évtizedekkel később, akárcsak egy századmásodperc erejéig átfutott nagyapámon a kétség, én ezt a nőt valahonnan ismerem?
–
[2022]
Mi történt itt a huszadik században? Mi történt a családomban? Nem lehet, hogy máig ez dúlja a lelkem? Hogy a szívem mélyén ott van a tükörbe néző Anna néni? Mert a maga módján nagyon is erkölcsös ember volt. Nem harácsolt, nem gyűjtött vagyont, nem alakult át vörösre festett szocialista pénzeszsákká.
Az nem lehet, hogy nem nézett szembe a tetteivel. Az nem lehet, azt nem tudom elfogadni. Azt lennék igazán képtelen befogadni. Nem is a bűnt.
–
Az igazán nyomasztó, hogy én, a kutató, aki annyi ügyet szét- és összeszálaztam a magam szintjén, semmit sem tudok Anna néni ÁVH-s éveiről. Megkérdeztem a Fehér Lajos életét kutató ÁBTL-s történészt, de ő sem tudott igazán releváns információt adni róla. Szerepel egy állományparancsban. 1953-as. Ez is egy jel. Azt jelenti, hogy 1953-ig ott volt. Ott volt Péter Gáborékkal egészen addig, amíg a Párt rájuk nem húzta a vizeslepedőt, hogy ők – mármint a pártvezetők – kibújhassanak alóla.
De mit csinált?
–
Mit csináltál, Anna néni?
–
Nyilván nem verőember volt, talán nem is szárnyaló képzeletű művész, aki a koncepciós ügyeket kitalálta [a katpolos Kardos György és Berkesi András igazán találékony volt ezen a területen], talán valamiféle adminisztrátor lehetett. Nyilván szeretném ezt hinni. Nagymamám már idősen [nem nekem] azt mesélte, hogy Anna néni „irodista” volt. Csalódott az egészben, ezért nem vállalt nagy karriert.
Nézem a fotóját, és nem értek semmit. Eszembe jutnak a karácsonyok, ahol ő fényképezett. A születésnapok, ahol ő fényképezett. Eszembe jutnak a séták, ahogy fogom a kezét. És nem értek semmit, ki kell mondanom: nem értek semmit.
–
Értem a bosszúvágyat. Értem a félelmet is. Értem az igazságérzetet. De nem értem, hogyan léphetett egészen végig egyre lejjebb. Talán csak egy öngyilkossággal léphetett volna ki, de akkor is.
Nem tudom összekapcsolni Mezei Anna főhadnagyot Anna nénivel.
Emlékszem, hogy tudott dühös lenni. Emlékszem, hogy tudott kemény lenni. Határozott lenni. De nem velem. Nekem a „nagymamám” volt. Belefókuszáltam minden jót, amit szerettem a világban.
–
Állok a temetésén, és sírok. De ez is homályos. A halálát kitöröltem az elmémből, csak a toporzékolás maradt, a fejem szőnyegbe verése, a hiány, az űr, a semmi.
Még nem értettem Cseh Tamást, sem Bereményi Gézát, de ettől gondolhatom azt, hogy akkor azt éreztem: „Mióta a világ varázstalanítva lett.”
Mert ez történt akkor. A világ varázstalanítva lett.
–
És talán éppen ez történt vele, sokkal súlyosabban, és keményebben és életre szólóan ’44, ’45-ben, amikor hosszú-hosszú évekre kipréselték, kikínozták belőle az emberséget. Mert nem, ’48-ban, de legkésőbb ’49-ben már minden értelmes ember tudta, hogy ártatlanokat, vagy kevéssé ártatlan elvtársakat is gyilkolnak. Hogy Rajkék idején már saját magukat ölik meg, saját magát gyilkolja már a bestia [mert az ellenségeit már felfalta, a nyilasokat meg újrafelhasználta]. Ez alól nincs felmentés. „Nincs mentség”, ahogyan az ismert ÁVH-s, Farkas Vladimir írta.
Nincs. Nem hiszem, hogy Anna néni nem értene velem egyet.
–
Az elmúlt években sokat tűnődtem azon, mit szólna a kutatásaimhoz. Mit szólna ahhoz, hogy éppen a kommunista múlt szennyesét teregetem? Azt mesélték, hogy a nyolcvanas években ő és a nagyanyám már erősen rendszer-kritikusak voltak. Már csak nagyapám hitt a pártban.
És én, miért vetődtem erre? Miért nem maradtam sportújságíró? Már régen nyugatra, keletre utazhatnék, meccsek, remek szállók, zabálás, mennyivel könnyebb élet! Ehelyett úgy elmerülök egy-egy ügyben, hogy nem csak magamra, de a családomra sem tudok sokszor odafigyelni. Lehúz, akár egy mágnes a tó mélyére, és attól félek, egyszer saját felpuffadt tetememmel fogok találkozni.
Ijesztő? Az. De legalább le kell írni. Erre esküdtem fel láthatatlanul.
–
Hát igen: az ügy. Ebben hittek ők is. A saját ügyükben. De vajon meddig? Meddig?
–
[A nyolcvanas évek eleje]
Állok a Verőfény utcában és várom Anna nénit. Jön, rám mosolyog. Sohasem látszik fáradtnak. Később a halálos betegséget is úgy tűrte, hogy csak az utolsó héten került be a kórházba. Azt mondta az orvos, hogy ilyet még nem látott. Hogy valaki csak most jöjjön be, a végstádiumban. Kemény volt Anna néni.
–
Állok az iskola előtt, és őt várom. Várom. És várom. Mosolyog.
Nem látom, hogy a fáról víz csöpög. Nem látom, hogy fagy, hogy lassan láthatóvá válik a jégszilánk.
–––––––––––––
Édesanyámnak, bátyámnak, feleségemnek, s persze a családomnak, a barátaimnak, az olvasóimnak, és elsősorban Anna néninek.
2022, Budapest.
Fotó: Mechwart liget a háború után / Fortepan.hu, ad.: Kramer István
