„nem a lánc 

nem az óraműpontossággal 

visszajáró sas 

csőre karma 

az árulás füstje fáj 

a fuldoklás szégyene 

miért kellett körém 

gyújtanotok az erdőt”. 

Kányádi Sándor költőnk Prométheusz című versét Latinovits Zoltánnak ajánlotta. Latinovits túl korán ment el, nem talált ki a köré gyújtott erdőből. De voltak, akik igen. Akik megtörhetetlenek maradtak. 

Még égtek a fák, amikor láttuk felbukkanni. Egyenes tartással jött, szálegyedül. Körülötte temetetlen holtak. Honfitársai, néhol látható, néhol láthatatlan kalodákba zárva. Zengő hangon, határozottan beszélt. Azt mondta, jogunk van embernek lenni. Magyarnak lenni. Azt mondta, van hitünk erősnek lenni. Megmaradni. 

Példaképét, Mindszenty Józsefet ugyanazért üldözte a kommunista diktatúra, amiért őt, és amiért Latinovits Zoltánt is. Mert nem voltak hajlandóak megalkudni. Mert egyenes gerincűek maradtak akkor is, amikor a rezsim a megroppantásban, a tönkretételben, a megvásárlásban, a különalkukban volt érdekelt. 

Pákh Tibort nem érdekelték az alkuk. Erős hite, magyarsága, családi háttere, otthonról hozott tudása, műveltsége, önbizalma, lelki és fizikai ereje volt ahhoz, hogy ellenálljon az ördögnek. Mindegy, mivel érkezett Lucifer, korbáccsal vagy kaláccsal, kötéllel, sokkoló-géppel, egy könnyebb élet reményével, ő újra és újra kimondta azt a szót: nem. 

Nem és nem. Felszabadító érzés az ördögnek nemet mondani. És a nem valójában igenné változott. Igen egy szabad Magyarországra. Igen a demokráciára. Igen a félelem nélküli életre. Igen Istenre. Igen az emberre. 

Ne legyünk szomorúak, Tibor bácsi teljes, minden áldozatával együtt csodálatos életet élt. Próféta volt egy olyan korban, ahol elüldözték, lejáratták, megölték az igaz prófétákat és a hamis hordószónokoknak építettek hatalmas szószékeket a mi vérünkből, verejtékünkből, múltunkból, jelenünkből, jövőnkből. De a babiloni tákolmány végül rájuk omlott, és mi megtörve, bepiszkolva, elszegényedve, eladósodva, de csak kikászálódtunk a romok alól. 

S bár az erdő leégett, újraültettük a fákat. Mert az élet mindig legyőzi a halált. 

Ki tudja, ha ő nincs, akkor mi marad meg belőlünk? Ki mentette volna meg a lelkünket? Ki maradt volna meg helyettünk önmagunknak? A láng, a gyufa nélkül magunkra maradva kuporodtunk volna ebben a rettenetes, vörös télben, mi, kis gyufaárus-magyarok, tényleg szál-, szálegyedül. De nem így történt. Isten küldhette őt hozzánk ebben a szörnyű időben. 

„Ekkor nyitva láttam az eget. Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ült, azt Hűségesnek és Igaznak hívták. Igazságosan ítél és harcol” – írja a Jelenések könyve. 

Ugye látjuk a lovast? Most lovagol el a naplementébe, a felesége, a családja, a szerettei és Isten felé. Mi pedig itt maradtunk. De nem szálegyedül. Nem. Itt lesz velünk, mert hazudják bárhogyan is, bármilyen erővel, bármennyire búgva, bármilyen gúnnyal: nem Kádár, hanem Pákh Tibor népe vagyunk. 

[[Emlékbeszédem Pákh Tibor gyászmiséjén. Elhangzott december huszonkettedikén a Mindenkor Segítő Szűz Mária lengyel-templomban. Fotó: Mandiner]