Latinovits Zoltán halála máig megosztja a rajongóit. Sokan gondolják, hogy öngyilkos lett, mások ezt nem hiszik el. Utóbbiak közé tartozott nagy szerelme, Ruttkai Éva is. Megpróbáljuk felidézni az utolsó napokat.
Latinovits Zoltánt a hetvenes években „vidéki száműzetésbe” kergette a rezsim, onnan tért vissza 1976-ban, már betegen az Operettszínházba. Nehéz nem megaláztatásként értékelni azt a szerepet, amelyet „A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak” című zenés darabban játszott. Azzal együtt, hogy ő – lehet – nem érezte annak.
„Négykézláb közlekedek, harminc centiről szívom be a port, amit a tánckar az előző jelenetben fölvert, azután ugatnom, majd énekelnem kell, később a saját táncom után kell énekbe átcsapnom. Íme, a sznobok és a hozzá nem értők által könnyűnek mondott műfaj. Nem is tudtam mit vállalok, munka közben döbbentem rá, hogy szakmailag, technikailag van ez olyan nehéz, mint a Hamletet eljátszani” – jegyezte le a naplójába.
Az első kritika a párt lapjában, a Népszabadságban jelent meg, így egyben az MSZMP „ítéletét” is jelentette: „Latinovits Zoltán esetében ő a kutya, akit Bozzi úrnak hívtak – nem az a kérdés, van-e hangja az énekléshez, hanem hogy a számait kellő belső intenzitással előadói számmá, színészi attrakcióvá tudja-e tenni. Latinovits föllépése azonban elmarad a várakozástól. Nem veszi figyelembe ennek a színpadnak a követelményeit, kivált, ha a muzikalitás, a mozgás igényeire tekintünk”. A szerző – papíron, illetve a papír szerint – Molnár Gál Péter, de az újabb kutatások szerint mégsem. Bár az ő neve állt és áll ott, eredetileg olyan kemény szavakat használt, amely a Népszabadság szerkesztőjét is változtatásokra késztette:
„Az eredeti szöveg így szól: »Latinovits föllépése a várakozáson alul maradt. Jelmeze inkább King-Kongszerű, semmint kutyára emlékeztető. Nem muzikális, mozgása darabos, játéka kellemetlen.« Ez a Népszabadságnak is sok volt, a szerkesztő a nyomdába adás előtt tompított rajta” – írta a Heti Válasz (2004).
Vámos László rendező így emlékezett vissza ezekre a napokra (Film Színház Muzsika, 1979): „Szerencsére már csütörtökön kezembe került a Film Színház Muzsika szombati száma, amelyben Dalos László Csortoshoz hasonlítja, és megjelent az Esti Hírlap is, ahol Chaplin nevét említi a beszámoló Latinovits alakítása kapcsán. A telefon megszólalt. »Mit szólsz, hogy ez a… (itt reprodukálhatatlan kifejezések következtek a kritikusról…), hogy belém mart? Minden és mindenki jó, csak én vagyok szar…« Ennyire emlékszem szó szerint.”
Vámos sorai segítenek felidézni a zaklatott, utólag baljóslatúnak tűnő heteket:
„A próbák kezdete előtt már javában dolgozott, önálló estjével járt a közeli s távoli vidékre, még Jugoszlávia és Csehszlovákia magyarlakta területeire is. Kora délután indult, késő éjjel jött meg. Gyógyszerezve, kialvatlanul találkoztam vele néhányszor. Lesírhatott rólam az aggodalom: ilyen állapotban bírni fogja-e a megterhelő próbákat? Ezt neki nem mondtam, de megérezte és megnyugtatott: most megpróbál anyagilag talpraállni, hogy utána nyugodtan dolgozhasson és csak a szerepnek élhessen.
Ő akkor ezt így is gondolta, de ígéretét nem váltotta be. Akkor azt hittem, ennek a hajszának csak anyagi okai vannak. Két héttel a bemutató előtt a Fészek Klubban tudtam és értettem meg, hogy nem erről volt szó. Amikor végignéztem műsorát. A közel három órás est életem egyik legnagyobb előadóművészi élménye. Először egy levelet olvasott fel, amit »Odaátra« írt szeretett mesterének, Szendrő Józsefnek. A Fészek »habitnéi« előtt ezzel nagy sikere volt, engem bosszantott, úgy éreztem, kisszerűen belemar színházi életünkbe, de ez az érzés csak néhány percig tartott, utána órákon át lenyűgözött és felemelt, hallgatóságának és önmagának lankadásra pillanatnyi időt sem hagyva szinte egy lélegzetre mondta el a fél magyar lírát, csokrokba szedve költőinket, cím nélkül csapva át egyik versből a másikba. Radnóti »Bori-noteszét« úgy mondta-játszotta el, hogy szinte megjelenítette a költő utolsó halálba menetelését. Olyan formai megoldásokat álmodott és valósított meg, amelyekről — elvben — minden jó ízlésű művészt lebeszelnék.
Ő mindent hitelesített személyiségével, átélésének mélységes izzásával. Az est folyamán többször született és halt meg, szinte biológiailag is. Úgy emlékszem vissza erre az estre, mintha egy önmaga rakta máglyán égette volna el magát. A közönség tombolva ünnepelte és ő gyermekien boldog volt. És — mint mondtam — akkor megértettem, hogy én délelőttönként egy teljesen önbizalmát vesztett emberrel dolgozom, aki alig várja a próba végét, hogy kocsiba ülhessen és sokszor 100—200 kilométert utazzon a sikerhez, a sikerélményért. Saját közegében, ezen a versmondó esten vértezte fel magát minden este, hogy másnap délelőtt a Bozzi próbáin valami önbizalma legyen.”
BALATONSZEMES
A többi – sajnos – jól ismert.
Latinovits Zoltán 1976. június 4-én este, „háromnegyed nyolc után pár perccel Balatonszemesen a vasúti sínek mellett álló mentőautóban meghalt […] Csak két nap múltán – vasárnap – tudatta a négy országos napilap a »tájékozatlanabbakkal«, hogy »hosszan tartó, súlyos betegség után véget vetett életének« (én még arra is emlékszem, hogy a pár soros hír a Zalai Hírlap utolsó oldalán jelent meg – gondolom, a többi megyei lapban sem másutt)” – írta N. Pál József a Kortársban (1999).
„Futótűzként terjedtek, formálódtak–formátlanodtak a hírek, ahogy az már egy információhiányos közegben lenni szokott, s pillanatokon belül mozdíthatatlanná merevedett a végnap önnön történésén túlmutató legendája s annak értelmezése is – folytatta a szerző. – Többen úgy tudták, hogy a művész Szárszón halt meg – József Attila és B. Nagy László nyomán talán azért is könnyen rögzülhetett e »demonstratív ízűnek« hitt mozzanat, mert Szemes a szomszédos állomás, június 5-én este a budai Várban Nagy László feljegyzése szerint már olyan történet is keringett, miszerint öccse kezéből kitépve magát ugrott le a robogó vonatról, azt pedig évek múltán még magam is hallottam, hogy a Bibliát szorongatva vetette magát a mozdony elé. Semmi kétség, aki Latinovits Zoltán művészetét annak kisugárzásával s a korban példátlanul őszinte gesztusaival együtt tisztelte – főleg ha érezte a fönnálló rend morális rothadtságát kétségbeesett tiltakozást is látott a színész halálában, és sohasem kérdőjelezte meg az öngyilkosság tényét – sőt, a történetet nyilván így látta kereknek és törvényszerűnek.”
Szerelme, Ruttkai Éva sohasem hitte el, hogy öngyilkos lett.
„…a házuktól a Balatonhoz a síneken keresztül vezet az út. Egy kereplőn kell keresztülmenni. Közel van az állomáshoz, itt mindig lassít a vonat, gyerekkorában, többször elmesélte, mindig itt várták a járatot, a lassításkor felugrottak, és úgy mentek el az állomásig, ha arra volt dolguk. Ahogy én rekonstruálom az esetet, eljött otthonról, sétálni indult a Balaton felé.
És akkor jött egy vonat, lassított, benne felsejlett valami gyerekkori emlék, benne volt az a bizonyos gyógyszer, amitől fel volt pörögve, nem érezte a veszélyt, képessége korlátait, és úgy, mint évtizedekkel korábban, megpróbált felugrani rá… és elvétette az ugrást. .. Hisz nem is elöl, hanem a harmadik vagy negyedik kocsi gázolta el. Nem a mozdony. Talán ez azt bizonyítja, hogy ugrani akart. Nem tudom…”
A színésznő Kaposy Miklósnak így emlékezett az utolsó napra [Új Tükör, 1987]:
„A lakásban voltunk, és ahogy bejövünk ide, megszólal a telefon. Pertorini. [Pertorini Rezső, Latinovits kezelőorvosa – MG] Jaj, de örülök Éva – mondta –, mert tudta, hogy ha én vagyok Zolival, akkor az jó. Akkor jól van. És hogy adjam oda a kagylót. Mondom: jó, adom Zolit. És Zolinak azt mondta, hogy jó lenne visszajönni a kórházba, mert talán most van az a váltás, a depresszióból a hipomániába, és akkor a lovak elszabadulnak. Ezt a szót használta.
Értette Zoli is, én is. Jó, akkor reggel bemegyünk. És akkor írta ő reggel azt a cédulát, »Doktor úr, nem megyek be, lemegyek Szemesre, a testvérem, Bujtor visz le, Éva vasárnap jön értem, akkor jelentkezem. Legfontosabb a béke. Latinovits Zoltán.«
Énnekem megmutatta Pertorini Zoli halála után. Ez motoszkál bennem, ez a »legfontosabb a béke«. Ez szerepel a Ködszurkálóban is. Énbennem, tudod, dolgozik egy Elektra. Szegény Örkény mondta ezt nekem. Nem tudom elfogadni, nem tudom elhinni, amíg nem tudom, mi történt Szemesen? Hát ki tudja? Ez volt az utolsó írás tőle…”.
Ruttkai Éva lánya – Gábor Júlia, aki a színésznő első férjétől, Gábor Miklóstól született – sem hiszi el az öngyilkosságot:
„Anyám nem tudta hinni, elfogadni, hogy Zoltán öngyilkos lett. Úgy tudjuk, nyugtatók hatása alatt állt, s ahogy gyermekkorában gyakran tette, fel akart ugrani a vagonra, hogy azzal menjen az állomásig. Ezúttal azonban elvétette. Bizonyított, hogy a negyedik és ötödik kocsi között próbálkozott. Aki véget akar vetni életének, általában a vonat elé ugrik. Cserhalmi Györgynek aznap írt leveléből bizakodó ember szavai sugároznak. Szervezte mindennapos dolgait, telefonált fellépéseivel kapcsolatban, ügyintézett. Amit eddig kiderítettünk, mindaz azt bizonyítja, hogy baleset történt. Kizártnak tartjuk, hogy öngyilkos lett. Anyám – bár tíz évvel túlélte őt – távozásába belehalt. Azelőtt tele volt életörömmel, mindenben a jót kereste. Azután is pozitív gondolkodású maradt, de igazi lénye nem élte túl Zoltán halálát”.
Szigethy Gábor színháztörténész is a balesetet gondolja a reálisabb verziónak:
„Olvasom (Szuper Pszt, 1992. június 26.), hogy Latinovits Zoltán élete »utolsó napjaiban már senkivel sem beszélt, órák hosszat ült maga elé meredten…«. Négy nappal a színész halála előtt készült fénykép: barátja kertjében üldögél Ruttkai Éva társaságában, derűsen süt a nap, a házigazda két gyereke sertepertél körülöttük, aztán nagy asztalnál, barátok között láthatóan jóízű ebéd. Halála napján délelőtt még két alkalommal is beszélt telefonon Vámos Lászlóval, kereste a rádió főrendezőjét (néhány nappal korábban dolgoztak együtt a stúdióban), reggel öccse, Bujtor István vitte le Szemesre, délután édesanyjával csevegett, Cserhalmi Györgynek levelet írt (»tornázom, gyógyulok, jövök…«), minden tény épp az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit az újságíró meggondolatlanul és felelőtlenül leírt, de… Az újság azt írta, hogy Latinovits szótlanul ült napokon át maga elé meredten, és aztán a vonat elé vetette magát…
Nem igaz, de jól hangzik.”
Folytatása következik.
